Hiába küzdenek a fordítók a jobb sorozat- és filmcímekért

Akik benne vannak, úgy vélik, hogy a dramaturgok, fordítók munkáinak nem elég jó az anyagi elismerése, 10-15 évvel ezelőtti gázsik vannak, így mindenki kénytelen a fordítás mellé legalább egy félállást vállalni. Ki adja a néha döbbenetesen bugyuta címeket, hány percnyi filmet vagy sorozatot tudnak megírni adáskészre, mit mondanak a stúdiók, és hogyan lehetne a forgalmazók minőség iránti igényét felpiszkálni? Interjú Szalkai Lőrincz Ágnes dramaturggal.

Van olyan munkája, amire nagyon büszke?

Az a címe, hogy „Most jó". Dakota Fanning játssza a főszerepet, és több szempontból is kedves filmem. Egyrészt a története miatt, mert egy nagyon ritka, gyógyíthatatlan rákbeteg kislány a főszereplő, aki nem akar meggyógyulni. A szülei, főként az apukája hordja mindenhová, és a lány egyszer csak besokall, és azt mondja: elég volt. Az utolsó hónapjait szeretné a lehetőségeihez mérten kiélvezni.

Nem csak fordítani volt jó, hanem bent ülni a szinkronfelvételnél.

A két főszereplőnek Czető Zsanett és Czető Roland volt a hangja, akik ugyebár testvérek, a filmben viszont egy szerelmespár voltak. A történet végén, amikor a hospice nővér elmondja, hogy fog meghalni a kislány, és ezt Kocsis Mariann azon a simogató, bársonyos hangján teszi, akkor ömlik a könny a szememből. Akkor is sírtam, amikor fordítottam és akkor is, amikor megnéztem a filmet.

A másik egy sorozat, egy hippi pasi, Timothy Treadwell volt a főszereplője, aki saját szakállára elment Alaszkába egy grizzly farmra, csak azért grizzlykkel élhessen együtt. Hangalámondás volt, de nagyon igényesen csinálták meg. Kosztola Tibor volt a rendező, Galambos Péter volt a narrátor, és Anger Zsolt pedig a fickó hangja. Zseniális hangulatú felvétel volt.

Forrás: Góz Tamás

Van olyan munkája, amire annyira nem büszke?

Igen. Volt egy olyan sorozat, a Charlie angyalainak új remake-je. Sajnos nem lett siker, mert maga a sorozat sem volt jó, de annak az első része az valahogy nagyon szerencsétlen élethelyzetben talált meg. Az egyik részre nagyon emlékszem, mert Pisti (Nándori István, a szinkronrendező), ha találkozunk, mindig felemlegeti, hogy ilyet még egyszer ne csináljak.

Mi tölti fel, amikor nem a gép előtt ül, amikor nem fordít?

A gyerekeim, illetve a kertészkedés. El tudom magamról képzelni, hogy egy koktélruhában kertészkedjem kis kosárkámmal a kezemben. Ha nem fordítok, akkor kötök, horgolok és szeretek kirándulni is. Igazából minél messzebb szeretek kerülni a monitortól. Evezek is, februárban például kenulapátot faragtam. Elmentem egy tanfolyamra és a két kis kezemmel hársfából csináltam, a fafaragó mesterek utasításai alapján.

A kertészet, a növények szeretete pedig a nagyszüleimtől ered.

Apai nagyszüleim földművesek voltak. Van egyébként egy kiskertem, csináltam komposztáló kast, és több mint tíz éve foglalkozom a bioéletmóddal, azzal, hogyan lehet vegyszermentesen zöldséget-gyümölcsöt termeszteni.

Ehhez képest fordítóként dolgozik, aminél egy helyben kell ülni.

A fenekem egy helyben van, de a fejem bejárja Tolnát-Baranyát. Az Amerika madártávlatból című sorozatban, amiben minden epizód egy államról szól és hatalmas feladvány volt a fordítása, ott bejártam Amerikát a legutolsó szegletéig. Az gyönyörű volt. Most második világháborús filmeket lektorálok, az is egy utazás. Ennek a témának apósom a nagy rajongója, rendszeresen felhívja a férjemet, ha látott egy olyan filmet, amin én dolgoztam.

Ha újrakezdené, akkor is fordítással foglalkozna?

Amikor elmentem szülni, akkor kezdtem el fordítani, előtte tévéztem és ezt a kettőt összegyúrtam. Ebből lett a szinkronfordítás. Megadja azt a szabadságot, ami nekem kell, és van benne annyi monotónia, ami biztonságot nyújt.

Nem vágyom nagy mozifilmre,

mert annak a felelőssége nekem szerintem sok lenne és most már vagyok annyira szerencsés helyzetben, hogy ha felhívnak egy munka miatt, akkor vissza tudok kérdezni, hogy mikorra kell és mennyiért. Nem kell mindenre rábólintanom.