A sok őrült ötlet között volt olyan is, amelyet túlságosan megvalósíthatónak, ezért túl veszélyesnek gondoltak maguk az amerikaiak is. Ilyen volt a Project Pluto, amely egy ember nélküli, nukleáris cirkálórakétát jelentett volna.
Ez a cirkálórakéta a hangsebesség három-négyszeresével száguldozott volna ide-oda a talaj felett alig 150 méter magasságban.
A rakéta vagy drón 16-24 db 10 megatonnás, óriási atom- vagy hidrogénbombát dobott volna szovjet célpontokra.
Mivel atomreaktor hajtotta volna, 3 hónapig folyamatosan repkedhetett volna a szovjet városok felett. A tervek szerint a drónt a támadás után vissza lehetett volna hívni és leszállítani amerikai területen, vagy maga is rázuhanhatott volna pl. egy szovjet városra.
A Pentagon végül azért szüntette meg a fejlesztést, mert félő volt, hogy a terv túlságosan veszélyesnek tűnik majd a szovjetek számára, ezért ők is kifejlesztenek egy ilyen rakétát, amely ellen ma is szinte lehetetlen lenne védekezni. Emellett a teszteket az is kockázatossá tette, hogy a reaktora radioaktív szennyezés juttatott volna a levegőbe.
A projektből született a torlósugár-hajtómű, amelyben nincs mozgó alkatrész.
Nehogy azt gondolják, hogy csak az amerikaiak gondolkoztak bolond ötleteken! A szovjet tévedések egyik példája az 1K17 Szzsatje nevű tank, amelynek nem hagyományos lövege, hanem lézerágyúja volt.
A szovjet titkosságmánia miatt keveset tudni erről a járműről. Ami bizonyos, hogy az 1970-80 években fejlesztették ki, amelynek az alapja az MSTA-5 önjáró tarack volt. A tetejére szerelték a fegyverzetét, egy többcsatornás, optikai-elektronikai lézerberendezést. A szovjet lézerágyút légi és szárazföldi vezérlőrendszerének megvakítására tervezték. Így pl. tankokat, rakétákat, repülőgépeket lehetett volna megzavarni az erős lézersugárral, és ezek így nem tudták volna pontosan megcélozni a szovjet erőket.
A lézertankot azonban borzasztó drágává tette, hogy 30 kiló szintetikus rubin kellett a lézersugár előállításához.
Így nem meglepő, hogy csak két ilyen tankot építettek, ezek közül egy maradt meg, amely ma egy múzeumban látható. A szovjetek tervezték más lézerjárművek gyártását is, de ezek a projektek nem valósultak meg
A világ legnépszerűbb gépkarabélya az AK-47. Egy 2004-es adat szerint a világ akkori 500 millió automata fegyveréből 100 millió tartozott a Kalasnyikov-családba. Ebből azt is gondolhatnánk, hogy sikeres volt a fejlesztés minden fázisa, de az alábbi fotó ezt megcáfolja.
Az izsevszki fegyvergyárban azzal kísérleteztek, hogy 100 lőszeres tárat alkossanak a híres gépkarabélyhoz.
Az ötlet logikája könnyen érthető: minél ritkábban kell tárat cserélnie a katonának a harcban, annál jobb.
A kép lelkesítő aláírása szerint a szovjet mérnökök által kifejlesztett tárral könnyű a mozgás a csatatéren, és nem zavarja a katonákat a harcban.
A Vörös Hadsereg mégsem fogadta el a félkör alakú tárat, mert a valóságban nagyon is nehéz volt egy ilyen Kalasnyikovval mozogni a harcmezőn.
Egy amerikai vloggernek kevés volt a 100 lőszer, ezért egy 120 lőszeres félkörtárat gyártott magának. Látható, milyen nehéz így a fegyver és hogy miért nem akart ilyet a szovjet hadsereg. Mire a férfi a teljes tárat kilövi, a cső tűzforró lesz.
A gyár kísérletezett csigatárral is, de ez is még rosszabbnak bizonyult, ráadásul ebben gyakran el is akadtak a lőszerek, ami életveszélyes helyzeteket teremthet harc közben.
Így maradt a 30 lőszeres, klasszikus banán alakú tár, amellyel a fegyver ismert lett.
Ez a különös repülőgép a fiumei magyar származású repülőmérnök, Robert Bartini és a szovjet Berijev tervezőiroda közös munkája volt.
A projektet az indította el, hogy a szovjet katonai vezetőket megrettentette az amerikai Polaris-program.
Ez volt az első olyan interkontinentális ballisztikus rakéta, amellyel atommeghajtású tengeralattjárókat szereltek fel. Ezekkel az óceánokról tudott volna csapást mérni a Szovjetunióra az Egyesült Államok, ezért a szovjet hadvezetés hatalmas tengeralattjáró-elhárító fejlesztésekbe kezdett. Vadász-tengeralattjárókat építettek, fejlesztették a hadiflottájukat és tengeri felderítőgépeket is rendeltek.
Egy ilyen gép volt a Bartini Berijev VVA-14 is.
A különlegessége abban rejlett, hogy egyedülálló módon egy ekranoplánt és egy hagyományos repülőgépet kombináltak ebben a típusban.
Az ekranoplán más néven határfelület-repülőgép, amely átmenet a légpárnás hajó és a repülő között. Ez a jármű a víz felszíne felett, néhány méter magasságban, de sokkal gyorsabban, mint egy hajó vagy egy hordszárnya hajó.
Bartini és a Berijev ekranoplánja is így száguldott a tenger felett – a típus maximális sebessége 760 km/h volt–, de ez ellentétben a többi határfelület-géppel, képes volt 8-10 ezer méter magasságra is felemelkedni.
Ráadásul a két hagyományos hajtóműve mellett 12 db emelőhajtóművet is akartak szerelni rá, amelyekkel képes lett volna helyből fel- és leszállni, de ez csak terv maradt.
A fedélzetén olyan berendezéseket szállított volna, amelyekkel fel lehet kutatni az ellenséges tengeralattjárókat. Ezeket aztán torpedókkal vagy vízibombával semmisíthette volna meg.
A gépből két példány épült. Miután Bartini 1974-ben meghalt, a projekt lassan kifulladt. A prototípus 107 felszállást hajtott végre, és 103 órát repült. 1987-ben végleg leállították a programot.