Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A páncélosok legnagyobb tömegben, egyszerre történt bevetésével lezajlott nagy tankcsaták szinte kivétel nélkül a keleti fronton zajlottak le. A mindkét oldalon bevetett páncélosok – harckocsik és önjáró lövegek – számát tekintve az 1943. július 5-én elkezdődött kurszki csatát tekinthetjük a második világháború legnagyobb páncélos ütközetének. A sztálingrádi német katasztrófa után kibontakozó szovjet offenzíva visszaszorította a Wehrmacht megtépázott alakulatait a Dontól egészen az Oszkolig.
A tavasszal befejeződött csatározások nyomán egy hatalmas kiszögelés alakult ki Kurszk, Orjol és Belgorod között, ami mélyen benyúlt a német frontvonalba. A mintegy 23 ezer négyzetkilométeres kiszögellés területén
a szovjetek rendkívül jelentős csapatösszevonásokat hajtottak végre,
ami arra utalt, hogy innen tervezik elindítani az újabb nagy offenzívájukat. Az OKW ezért úgy döntött, hogy az 1943-as nyári fő hadművelet a kurszki kiszögellés felszámolása lesz. (A sztálingrádi vereség után az előző két év nagy német offenzíváihoz hasonló támadásra már gondolni sem lehetett.)
Erich von Manstein tábornagy azt javasolta Hitlernek, hogy a támadást rögtön azután indítsák el, amint a téli olvadás után felszáradt a talaj. A náci diktátor ehhez a (katonai értelemben) kétség kívül észszerű javaslathoz azonban nem járult hozzá. Hitler ugyanis rendkívül sokat várt az új Panzer V Panther (Párduc) harckocsik, illetve a szintén újonnan kifejlesztett Sd.Kfz. 184 Ferdinand önjáró lövegtől, amit nehéz páncélvadászként kívántak bevetni.
Az új típusokból azonban még nem állt elegendő mennyiség rendelkezésre,
ezért a Citadella hadműveletet (Unternehmen Zitadelle) többször is elhalasztották, lehetőséget adva ezzel a szovjeteknek arra, hogy rendkívüli módon megerősítsék a kurszki kiszögellést.
Öt, mélységben tagolt koncentrikus védelmi vonalat alakítottak ki harckocsi akadályokkal, sűrűn telepített páncélelhárító fészkekkel és aknazárakkal. A kiszögellésben 13 ezer tábori és nehézlöveget, valamint 6000 páncéltörő ágyút telepítettek, továbbá itt vonták össze a Vörös Hadsereg akkori harckocsiállományának közel 75 százalékát.
A németek északról a 9. hadsereg, délről pedig a Dél Hadseregcsoport magasabb egységeivel, továbbá Hermann Hoth vezérezredes 4. páncéloshadseregével lendültek támadásba.
A rendkívül szívós szovjet ellenállás, az erős védelmi vonalak, valamint a július 5-én éjszaka kitört heves esőzés rendkívül lelassította a német áttörést. Július 8-án, miután felszáradt a talaj sikerült teret nyerni, bár egy hét alatt összesen csak 34 kilométerre tudták délről benyomni a szovjet arcvonalat, ami nem volt valami nagy eredmény.
Manstein tábornagy rájött, hogy a szovjetek ismerhetik a német haditervet,
ezért változtatott a terven, és egy mesteri hadmozdulattal oldalba kapta a Voronyezsi Front alakulatait. Az így kialakult válságos helyzetben a szovjet főparancsnokság elrendelte a páncélos tartalékok bevetését, amely felvonulás közben, július 11-én éjszaka Prohorovka térségében belefutott a németek csapdájába.
Másnap, kora délután fojtogató hőségben vette kezdetét a második világháború legnagyobb páncélos összecsapása, a prohorovkai ütközet.
Összesen csaknem háromezer harckocsi, illetve roham- és önjáró löveg csapott össze
az évszázad páncéloscsatájának nevezett ütközetben. Mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, de a Vörös Hadsereg páncélosvesztesége hat-nyolcszorosa volt a németekének.
Amikor úgy tűnt, hogy a németeknek a kezdeti nehézségek után sikerül fölénybe kerülniük, július 13-án Hitler váratlanul leállította a hadműveletet az olaszországi események miatt. A németek ezért védelembe mentek át, de augusztus elejére megtört a védekezésük, és a Vörös Hadsereg került vitathatatlan fölénybe. Kurszknál a Harmadik Birodalom végleg elveszítette a hadászati kezdeményezést a keleti fronton.
Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása után a Vörös Hadsereg betört a déli Kárpátokba, illetve a Balkánra, szeptember 23-án pedig Makó térségében átlépte Magyarország trianoni határait. Az OKW mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a szovjet alakulatok átkeljenek a Tiszán és támadást indítsanak Budapest, illetve a Dunántúl ellen. A szovjet áttörés feltartóztatásáért vívott és csaknem három hétig tartó váltakozó kimenetellel zajló összecsapás, ami a debreceni páncéloscsata, illetve az alföldi csata néven vonult be a hadtörténetbe, Kurszk után a világháború második legnagyobb páncélosütközete volt.
Szeptemberben a nyugaton kialakult válságos helyzet ellenére Adolf Hitler jelentős csapaterősítéseket vezényeltetett Magyarországra. Hitler számára kulcskérdés volt a Tiszántúl, illetve Magyarország megtartása az ország hadászatilag jelentős fekvésén kívül a zalai kőolaj és a bakonyi bauxit miatt is, ami ekkor már a náci Németország utolsó jelentősebb nyersanyagforrásának számított. Maximillian Fetter-Pico vezérezredes Tiszántúlt védő 6. hadseregét október elejéig számos elit páncélos és páncélgránátos egységgel erősítették meg.
A 6. német hadsereget a száz százalékig német elkötelezettségű Heszlényi József altábornagy 3. magyar hadserege támogatta. Rogyion Malinovszkij marsall 2. ukrán frontjának magasabb egységei 1944. október 6-án, mintegy 800 kilométer széles fronton lendültek támadásba. Az Arad térségéből elindított jelentős páncéloserőkkel megerősített szovjet támadás Debrecen, Csap, illetve Nyíregyháza irányába akart teret nyerni a felső Tisza vidék elfoglalásával, illetve a 6. német és a 3. magyar hadsereg bekerítése majd megsemmisítése után el akarta foglalni az egész Tisza-vonalat.
Piljev altábornagy harccsoportja és Kravcsenko vezérezredes 6. gárda-harckocsihadserege összesen 540 páncélossal már október 6-án átszakította a magyar 3. hadsereg védővonalát, majd október 8-án – rendkívül súlyos veszteségek árán elérte Karcag és Hajdúszoboszló térségét. Nagyváradnál azonban a szívós ellenállás miatt nem a szovjet frontparancsnok elképzelése szerint alakultak a dolgok, ezért Malinovszkij marsallnak el kellett halasztania a Debrecen elleni támadást.
Az Erdélyből szervezetten visszavonuló német-magyar csapatok eközben Biharnagybajomnál elvágták a szovjetek egyetlen utánpótlási vonalát, az 1. német páncéloshadosztály, valamint a 13. hadosztály elérte Püspökladányt, amivel bekerítésbe került a Piljev-harccsoport. A 23. német páncéloshadosztály néhány magyar egység támogatásával pedig sikeresen visszaverte a Debrecen elfoglalására indult 6. szovjet gárda-lovashadtest támadását.
Az október 16-án Budapesten német támogatással végrehajtott nyilas államcsíny lehetővé tette az OKH számára, hogy a kiugrás megakadályozására a magyar főváros körül összevont és visszatartott alakulatait, a 24. páncéloshadosztályt, valamint a legkorszerűbb, félelmetes tűzerejű Tiger-II. „Királytigris" harckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztályt az Alföldre vezényelje át.
Szolnok térségéből ugyancsak a harcok színhelyére irányították át a német IV. páncélos hadtestet is. A 6. gárda-hadsereg egységeinek bekerítése miatt Malinovszkij pedig kénytelen volt a már a Tiszáig előrenyomult 109. páncélos hadtestet visszavonni, és a Debrecennél körbezárt szovjet egységek felmentésére küldeni.
A Dunántúlról és Budapest térségéből frissen átvezényelt német csapatok október 19-én heves ellentámadást indítottak keleti irányba azzal a céllal, hogy megteremtsék az összeköttetést a Debrecen alatt harcoló III. hadtesttel. A támadó német páncélos egységek Mezőtúrnál szétszórták a 3. román hadsereget, de Debrecen elfoglalását már nem tudták megakadályozni.
Október 19. és 25. között a Hortobágyon a második világháború egyik legnagyobb páncélos ütközete bontakozott ki közel kétezer harckocsi és rohamlöveg bevetésével. A hosszú napokig hullámzó alföldi páncéloscsatában a többszörös túlerőben lévő szovjet erők 632 harckocsit és rohamlöveget valamint 84 ezer katonát vesztettek, a németek vesztesége 133 páncélost és 15 ezer főt tett ki. A szovjetek rendkívül nagy veszteségek árán, és csak a felszerelésük zömének hátrahagyása mellett tudtak kitörni a bekerítésből. Október 27-én Nyíregyháza ismét a németek kezére került.
A sikeres ellenlökés tette lehetővé a visszavonuló német-magyar csapatok számára, hogy rendezetten vonuljanak vissza a Tisza vonaláig. Az alföldi, vagy ismertebb nevén a debreceni páncéloscsata október 31-én, a tiszalöki és a polgári német hídfők feladásával ért véget.
Ha az alföldi páncéloscsata végeredményét nézzük, az kétség kívül a Vörös Hadsereg győzelmével fejeződött be, ám a hadművelet céljai közül a szovjeteknek sem az erdélyi német, illetve magyar hadseregek bekerítését nem sikerült megvalósítaniuk, és azt sem tudták megakadályozni, hogy az ellenség a Tisza mögé visszavonulva új védelmi állásokat építsen ki, ezzel pedig meghiúsult Magyarország gyors elfoglalásának reménye is.
Lapozzon! Cikkünk a következő oldalon folytatódik!
