A szakma önmaga által kinevezett "elitje" bojkottot parancsolt a nemzeti oldal ellen

A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett Jászai-díjas, érdemes művész, a Rajz János-díj, a Szeleczky Zita emlékgyűrű, az Ivánka Csaba-díj birtokosa, aki háromszor nyerte el a Nemzeti Színház társulata által az évad legkiemelkedőbb színészi teljesítményét elismerő Farkas-Ratkó-díjat. Az ország szélesebb közönsége a Mephisto című Oscar-díjat nyert filmben láthatta először a tábornok szárnysegédjeként; pályakezdő éveinek meghatározó alakítása volt a Te rongyos élet című film Báró Samoday Kornélja is, amely szerepben tökéletes példáját adta egy nemesi származék karakterének. Színpadon egyebek között eljátszotta a Tybaltot a Rómeó és Júliában; Antonióként teremtett különös, lebilincselő karaktert A velencei kalmárban, s ifjúkora egyik legemlékezetesebb alakításaként szokták említeni Tamási Áron Énekes madár című darabjának Bakk Lukácsát, amely szerepben egy egykori kritika szerint lávaként tört elő a tehetsége. Rubold Ödön már évtizedek óta maga is tanítja mestersége szakmai fogásait, miközben a Nemzeti Színháznál eltöltött tizenöt év fontos feladatai után vidéki színházakban is jelentős alakításokkal járult hozzá az adott társulat művészi nívójához, s rendezőként is letette a névjegyét. 2017-ben szerződött újra a budapesti Nemzeti Színházhoz. Akkor elsősorban pedagógiai képességei, a fiatalabb generációk nevelése, színházi kultúrájának szélesítése során elért eredményei kapcsán kérték fel programalkotói, szervezői feladatra. Ma már elsősorban színészként számítanak rá, illetve tavaly rendezőként is jegyzett egy művet. A színművész számára öröm, hogy a Nemzeti Színházhoz visszatérve olyan repertoár darabjaiban osztanak rá szerepeket, amely közel áll hozzá, mindahhoz, amit a világról, hazája sorskérdéseiről gondol. A máig energikus művész jövőre tölti be a hetvenedik évét. A Sztankay Ádámnak adott interjújában felidézi pályára kerülését, szakmai élete meghatározó alakjait, fordulópontjait. Amit megélt, annak alapján megtapasztalta: az ember idővel bölcsebb lesz, de a lélek nem öregszik.

Ugyanis akkor távozott a Nemzeti Színháztól Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, akik megkapták a teátrum addigi kamaráját, a Katona József Színházat, a Nemzeti pedig megkapta kamaraszínháznak a Várszínházat. Akik nem mentek el a Nemzeti Színháztól, azok egy társulatba kerültek a Népszínház tagjaival. Ön miként élte meg az új helyzetet?

Vegyes érzetekkel. Kerényi Imre azt mondta nekem a Zilahy darab bemutatója után: aki eljátssza a Fatornyok főszerepét, az a színház fiatal hőse lesz. Vetélytársam addig nem volt, de az összevonás után változott a helyzet. Be is következett, amitől tartottam. Nem öt év, hanem annál több idő telt el úgy, hogy rendre Bubik István aktuális karakterének ellenlábasát osztották rám. Sosem az utóbbi volt a jobb szerep.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

A nézőtérről szemlélve nem érződött, hogy „mellőzve" lenne. Számunkra az akkoriban feltűnt kortársaikkal együtt egyenrangú jelesei volt annak a különleges generációnak, amely már pályakezdőként lenyűgözte a publikumot. Rubold Ödön, Bubik István mellett olyan nevekkel, mint például Funtek Frigyes, Mácsai Pál, Hirtling István.

Utóbbiak két évvel később végeztek a főiskolán, de belekerültek az előadásokba. Közösen mentünk a turnékra, megnéztük egymás premierjeit, sülve-főve együtt voltunk. Én mindemellett hat év után kaptam meg az első „színészcsináló" szerepemet.

Miért?

Joggal, hiszen nem voltam kész. A Tartuffe előadásában játszott szerepemen tudom lemérni, hogy honnan jutottam hová a pályám első szakaszában. Elég sokáig volt színen a darab, Damis-t osztották rám, amely nem éppen a legjobb szerepek egyike. Amikor színre került, akkor arra futotta tőlem, hogy összerakjak egy külsődleges eszközökkel, fantáziából eljátszott figurát. Azonban idővel Damis figurájáról lekerült minden külsőség, önmagamat adtam, őszinte voltam, hittel játszottam. Nagy kár, hogy a televíziós felvétel nem sokkal a bemutató után készült. Amikor annak láttán dicsérnek, csak szomorúan mosolygok.

Az egykori előadásban Kállai Ferenc játszotta Orgont, Béres Ilona Elmírát, Berek Kati Pernelle asszonyt –, hogy csak az ön előtt járó generációk nagyjait említsem. A színpadi találkozások mellett ön Sinkovits Imrével osztozott a színházi öltözőjükön. Felteszem, hogy a színházi „nagyvadak" közelsége is szakmai inspirációt jelentett.

A magyar színház történetben példátlan, hogy egyszerre vannak a pályán olyan színészek, mint Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Darvas Iván, Mensáros László, Kálmán György, Őze Lajos, Agárdy Gábor – csak a férfi színészekről szólva. Nagyon sok visszajelzést kaptam Sinkovits Imrétől abban az említett öltözőben is. Agárdy Gábortól hallhattam, s értettem meg mélységében az ő színészparadoxonját: az, aki elhiszi magáról este héttől tízig, hogy ő egy király, az hülye. De aki nem hiszi el, az meg nem színész. Benne van ebben az egész mesterségünk lényege. Pályakezdésem idején a más színházakhoz tartozó ikonikus művészek is odafigyeltek a fiatalabbakra, amikor egy-egy feladat összehozott velük. Például Darvas Ivánnal, Mensáros Lászlóval. A Fatornyokban Kálmán György játszotta a nagyapámat. Figyelt engem, miközben szorgalmasan teljesítettem a rendező kéréseit, aztán apró gesztusokkal, váratlan megoldásokkal billentett ki ebből a lelki vigyázzállásból, hogy élni kezdjek a színpadon.

Mondana egy példát?

Volt egy jelenet, amelyben mindketten hangosan örvendezünk, hogy csirkepaprikás lesz vacsorára, azt ismételgetve: „Csirkepaprikás, csirkepaprikás!" Egy alkalommal a soros örvendezést megelőző jelenet közben Kálmán György teletűzdelt fogpiszkálókkal egy sótartót. És amikor örvendezni kellett, ő azt ismételgette: „Sünpaprikás, sünpaprikás!" Észnél kellett maradnom, de lazán reagálni a húzására. Nem kiszúrni akart velem, hanem oldani az eminens megfelelni akarást, ami nem tesz jót a színpadi jelenlétnek.

Egy interjújában azt olvastam, hogy a színészet az ön számára terápiás hatással járt. Mi volt a lényege ennek a terápiának?

A színészet nekem élni segített, formálni a személyiségemet. Fiatalabb koromban annyira alulértékeltem magam, hogy ha hárman beszélgettünk, nem néztem a beszélgetőtársak szemébe, alig szólaltam meg, mert azt gondoltam, úgysem érdekel senkit, amit mondok. A színjátszás adta meg a lehetőséget arra, hogy kikerüljek ebből a kamaszkori zártságból, túlérzékenységből, és ki tudjam adni a bennem feszítő érzéseket. A terápia első állomása a Szkéné volt, azután a főiskola, majd a népszínházi feladat, a Nemzeti Színházban eltöltött időszak kezdeti évei.

A Nemzeti Színháztól tizenöt év után, 1997-ben jött el, Ablonczy László igazgatása idején. Miért döntött a távozás mellett?

Ablonczy Lászlóval a mai napig jóban vagyok. Ám akkor már az összes kortársam elment a színháztól, az idősebb generáció tagjai pedig nem voltak jó hangulatban. Mindez nem véletlen, hiszen a színház ellen bojkottot hirdetett a szakma önmaga által kinevezett elitje.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Nevezett elit képviselői nem sokra tartották a nemzeti oldal képviselőit. Gondolom, ez magyarázta a bojkottot.

Nem bírták feldolgozni, hogy Fekete György a kultusztárca helyettes államtitkáraként, az ő megkérdezésük nélkül nevezte ki Ablonczy Lászlót. A bojkott pedig működött. Hat évig bírtam.

Célirányosan távozott?

A semmibe léptem ki két gyermekkel és némi, már megszerzett egzisztenciával. Egy hétre rá felhívott Balázsovits Lajos, akivel játszottam már közös darabban, és felajánlott egy kisebb szerepet az általa igazgatott Játékszínben. Hamarosan Bodolay Géza ajánlott egy szerepet Kecskeméten 1998-ban, amit még vendégként játszottam el. Végül tíz évet töltöttem ott társulati tagként.

Kecskemétről volt hová továbblépnie?

Egy ideig szinkronokból éltem, majd Gergely László, a Szarvasi Színház azóta elhunyt vezetője ajánlott két szerepet. Akkoriban futottam össze Seregi Zoltánnal, a békéscsabai színház vezető rendezőjével, aki megkérdezte: nem vállalnék-e el náluk is egy szerepet. Mondtam neki: a legjobbkor kérdezi, sok a szabadidőm, mert éppen nincs szerződésem. Azt felelte, hogy nem is merte volna felvetni, azonban ha ez a helyzet, akkor lehetne náluk is a szakmai otthonom. Békéscsaba akkor már nem egy világvégi hely volt. Kiváló előadásokban játszhattam, és nagyon jól éreztem magam a színháznál, a kedvemre való színészi feladatok mellett megrendeztem az Advent a Hargitán-t. Élvezettel vettem részt Bartus Gyula Lovak című musicaljében is. Nyolc számot énekeltem és táncoltam végig egy nálam negyven és egy nálam húsz évvel fiatalabb férfikollégával. Mi voltunk a versenylovak, én név szerint Tangó.

Seregi Zoltán talán azért nem merte megkérdezni, hogy elmenne-e Békéscsabára, mert akkoriban kezdte a szakmát, amikor generációja tagjai ki sem jöttek a filmstúdiókból, tévéstúdiókból, s mindeközben ön – ha olykor másként élte is meg – állandó, meghatározó szereplője volt a Nemzeti Színház míves produkcióinak. Közbevetőleg: lehet például, hogy Bubik István Mercutiója színesebb szerep volt, de az ön Tybaltja is emlékezetes maradt. Akkori recenziók szerint kettejük játékának átéltsége óhatatlanul kiemelkedett az előadásból. A lényeg: fókuszban kezdte a pályát, s személye köré még ma is odaképzeli ezt a fókuszt az, aki anno tanúja volt – és adott esetben csak félve mer önnek vidéki faladatot ajánlani. Holott Békéscsaba előtt vidéken is nagy praxisa volt már. Ön miként élte meg ezt a változást, a vidéki létet?

Jól éreztem magam Kecskeméten, Békéscsabán, Szarvason. Egyrészt mert kedvemre való teátrumokban gyakorolhattam a hivatást, és csak a színházra kellett koncentrálnom. De más oka is van a dolognak. Ha valaki úgy szólít meg, hogy „művész úr", a mai napig eltart egy ideig, amíg azonosítom magam a megszólítással. Sosem ambicionáltam az ismertséget, nem vágytam sztárságra, így a helyezkedés, önmagam adminisztrálása helyett volt időm és energiám a színészet mellett mással is foglalkozni.

Évek óta tanítja is a mesterséget több intézménynél, színészképző stúdióban. Mindamellett évről évre részt vesz a Székelyföldi Verstáborban, szervezett színjátszó tábort Csanádpalotán, fejlesztő tábort Okányban. Dunaújvárosban diákokkal rendezte meg az Ádámok és Évák ünnepét. Sorolhatnám még pedagógiai érzéket is kívánó egyéb vállalásait. Színészi pályáján azonban az jelentett újabb fordulatot, amikor 2017-ben visszahívták a Nemzeti Színházhoz.

Arra nem lehetett nemet mondani, még úgy sem, hogy nem színésznek hívtak.

Hanem?

A Nemzeti Színháztól A. Szabó Magda, Ablonczy László felesége keresett meg, aki a színház nem művészeti ügyekkel kapcsolatos feladatainak stratégiai igazgatója volt. Megkérdezte: nem volna-e kedvem a színház ifjúságot érintő vállalásaival foglalkozni, programokat szervezni, rendezni. Azt feleltem: próbáljuk meg. Három alkalommal a színház vezérigazgatójával, Vidnyánszky Attilával is leültem beszélgetni az elképzeléseimről. A harmadik alkalommal megkérdezte, hogy játszom-e valahol. Nem húzom hosszan, a válaszom után megkaptam az általa rendezett Fekete ég/ A fehér felhő című darabban Tisza István szerepét. Az egyik lehetőség hozta a másikat. Helyemre kerültem. A Nemzeti Színház azokkal a témákkal, művekkel foglalkozik, amelyek közel állnak hozzám, amelyek részben ott voltak az egykori Nemzeti repertoárján is. Ilyen volt például a Tóth Ilonka, Az ember tragédiája, most a Bánk bán, a Csongor és Tünde. Időközben megváltozott a szerződésem, mára színészi státuszba kerültem.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Tavaly rendezőként is jegyzett egy megrendítő misztériumjátékot Esterházy János életéről. Arra miként került sor?

A budai Gesztenyés kertben sétáltam a barátnőmmel, amikor megláttam Esterházy János szobrát. Annyit tudtam róla, hogy annak idején sok zsidó embert megmentett. A szobornál kihelyezett tájékoztató az élete egyéb történéseit is felsorolta, például, hogy hány évig volt börtönben. Nagy hatással volt rám az élmény. Két nappal később bementem az évadvégi megbeszélésre Vidnyánszky Attilához, akivel mindenféléről beszélgettünk, nekem meg kiszaladt a számon: „Jó hangulatban jó ügyet szívesen szolgálok." Rövid hallgatás után megkérdezte: „Nem akarsz megrendezni egy darabot Esterházy Jánosról?" Semmit nem tudott a korábbi élményemről. Ami történt az számomra azt bizonyítja, hogy nincsenek véletlenek.

Tudható, hogy több mint két évtizedig élt házasságban gyermekei édesanyjával, Götz Annával. 1995-ben született ikergyermekeivel, Emíliával és Bálinttal harmonikus a kapcsolata?

Nagyon jóban vagyunk. A fiamnak nemrég született gyermeke, Janka unokám. Kétszáz méterre élnek tőlem és a lányommal is gyakran találkozunk.

A gyermekei mivel foglalkoznak?

A lányom most végezte színinövendékként a harmadévet a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Esetében nem úsztuk meg a dolgot. A fiam pénzügyi tanácsadó az egyik legnevesebb üzletviteli és tanácsadó cégnél. Közben zongorázik, gitározik, énekel. Nem „kocka", mindig voltak együttesei, a zenében is ki tudja fejezni magát.

Ön jövőre lesz hetven éves. Békében van a korával?

A Bánk bán Mikhál bánjaként én vagyok az előadás legidősebb szereplője. A feladat szép, de a korom mégis zavar. Ugyanis a lélek nem öregszik. Nemrég meghívtak a Duna Művészegyüttes egyik produkciójába. A társulat fiatal táncosai azonnal bácsizni kezdtek. Ezt, ha nem is indulattal, inkább humorral, de kikértem magamnak.