A népszerű magyar színész, akinek az ÁVH-s tiszt darabjában kellett játszani

Jászai Mari-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével kitüntetett színművész. Szerdán lesz 80 éves, 1967-től tagja a József Attila Színház társulatának, 2008-tól örökös tagja. Ujréti László anyaszínházában csaknem százhetven szerepet játszott el pályára lépése óta, s más színtereken is számtalan alkalommal formált meg különböző karaktereket egyedi alakító készséggel, mindig hitelesen. Szinkronmunkáiban olyan külhoni kollégáknak kölcsönözte a hangját, mint a Kórház a város szélén című sorozat Blažej doktorát alakító Josef Abrhám, vagy a kemény öklű Terence Hill. Ujréti László sokrétű és magas színvonalú színészi munkássága elismeréseként nyerte el a Magyar Teátrumi Társaság Életműdíját.

Várkonyinak voltak kedvencei a növendékei között?

Voltak osztálytársaim, akik végzősként már az ország ismert színészei közé tartoztak. Kovács István például abban az évben játszotta el a Várkonyi által filmre vitt Jókai regény, a Kárpáthy Zoltán címszerepét, ahogy korábbi filmjeiben is kapott feladatot. Várkonyi Zoltán jó gazdaként tekintett az általa igazgatott Vígszínházra. Növendékei között is teátruma szempontjai szerint szemezgetett. Kovács István mellett a gyönyörű Dőry Virágot vitte a társulatához, illetve Tahi Tóth Lászlót, akit nagyon szeretett. Igaz, őt mindnyájan nagyon szerettük.

Budapest, 1965. május 6. Berek Kati Lucy és Ujréti László Közbeszóló szerepében Tennessee Williams Az ifjúság édes madara című drámájának próbáján a Katona József Színházban Forrás: MTI/Keleti Éva

Várkonyi Zoltán önt miként bocsátotta a pályára?

1965-ban, a diplomaosztó banketten mindenki kapott tőle egy útravalónak szánt mondatot. Én ezt: „Neked nem lesz különösebb problémád a pályán." Akkor azt éreztem, hogy esetemben elmismásolta a dolgot. Évekkel később, 1977 decemberében összefutottam vele a Váci utcában. Utolsó rendezésén, a Pisti a vérzivatarban című Örkény darabon dolgozott a Pesti Színházban, két hónappal később halt meg. Köszöntünk egymásnak, majd azt mondta: „Figyellek, hallom, minden rendben." Igaza volt. A különösebb szakmai problémák valóban elkerültek, még ha nem is volt minden zökkenőmentes a pályámon. Várkonyi szinte soha nem ment el megnézni egykori növendékeit, de valahogy mindenkiről mindent tudott.

Tévedhetetlen volt?

Átlátta a dolgokat, mégsem volt mindig igaza. De Gaulle-ról mondták: nagy ember volt, nagy tévedésekkel. Várkonyira is igaz ez. Eleinte például nagyon büszke volt arra, hogy kiszúrt magának, és az osztályunkba is felvett egy Ki mit tud? győztes fiút. Több mint százkilencven centi magas, mély, szép hangú fazont. Arany János egyik balladájával nyerte meg a versmondó kategóriát. Várkonyi azt mondta róla: „Ő lesz az új Básti Lala!" Aztán a féléves vizsgánkhoz közeledve ez a kiválasztott fiú azt mutatta meg a vizsgára szánt helyzetgyakorlatában, hogy milyen drámai érzeteket kelt benne, amikor a tükör előtt felfedez a képén egy méretes pattanást. Amelyet a szituáció csúcspontján két ujja között kipukkasztott. Néztük Várkonyi arcát a csúcsponton, és tudtuk, hogy a fiú félévben repülni fog. Úgy is lett. Várkonyi Zoltán a tanév elején leszögezte: „Nem akarok tüdőbajos nőt látni a színpadon a halott gyermekével." Arra utalt: sose próbáljuk szenvelgéssel megúszni a kreativitást.

Ön főiskolásként a Nemzeti Színházhoz került gyakorlatra. Szerepelt például a Major Tamás rendezte „bőrnadrágos" Az ember tragédiájában. Harmadévesen fontos karakterszerepet kapott a Marton Endre rendezte Tennessee Williams-mű, Az ifjúság édes madara című darabban, amelyben Mezei Mária alakította Alexandra Del Lago-t. Egyértelműnek látszott: Ujréti László a Nemzeti Színházban kezdi majd a pályát. Miért történt másként?

Marton Endre, a Nemzeti Színház akkori főrendezője, későbbi direktora kedvelt engem, és valóban el volt könyvelve, hogy a teátrumhoz kerülök. Ám negyedév elején néhány főiskolás társammal beosztottak minket a Nemzeti Színház új bemutatójába, a Marat halálába. A próbán derült ki, hogy szöveg nélküli feladatról van szó. Néhány udvarsöprögető, az előadást áttébláboló őrült figurájáról. Nem volt kedvemre a dolog, de a többiek is így voltak ezzel. A diploma évében a növendékek már nem statisztaként akarnak megmutatkozni. Nem emlékszem, miként ment híre a kedvetlenségünknek, de az lett a vége, hogy Marton Endre mindnyájunkat kirakatott a darabból. Esetemben ez azt is jelentette, hogy még sincs jövőm a Nemzeti Színháznál.

Ezt közölték is önnel?

Az akkori viszonyok között nyilvánvaló volt. Tartottam tőle, hogy esetleg még utánam is nyúlnak, s máshol sem kapok majd lehetőséget. Szorongató helyzet volt.

Komoly szakmai probléma.

Nem voltak indokoltak a félelemeim. Várkonyinak beszéltem az aggodalmaimról, hozzátéve, hogy mennyire sajnálom a történteket. Volt némi elégedettség a mosolyában, amikor a mondandóm végén megkérdezte: „Ennyi?" A mosoly azt jelentette: „Ne törődj te a Maronnal, senki nem nyúl majd utánad, az élet megy tovább." Várkonyinak tetszett, hogy a statisztaszereptől való vonakodásunkkal akaratlanul is borsot törtünk Marton Endre orra alá. Ugyanis a fővárosi színházigazgatók akkoriban – minden látszat és esetleges érdek-együttműködés ellenére – nem szerették egymást. Várkonyinak igaza lett, Marton nem nyúlt utánam, az élet ment tovább. A negyedéves diplomavizsga után jött az üzenet, hogy menjek le az Erzsike presszóba, ott vár rám Lendvai Ferenc, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója.

Honnan ismerte önt?

A főiskolai vizsgák akkoriban olyanok voltak, mint a színészbörzék. Nemcsak a rokonok jártak el rájuk, hanem a színházigazgatók az ország összes színházából. Lendvai Ferenc is több vizsgámat látta már, mielőtt – az akkori „táncrendnek" megfelelően – lehívatott az Erzsikébe, hogy felajánljon egy szerződést.

Miskolc nincs túl közel a fővároshoz.

Nem tűnt távolinak, hiszen úgy mehettem oda, hogy Kazán István, a budapesti József Attila Színház főrendezője azzal búcsúztatott: figyeljük magát. Ez annyit jelentett: visszavárjuk. Volt ugyanis náluk egy beugrásom nem sokkal korábban A kaktusz virága című darabba, amelyben osztálytársnőm Voith Ági játszotta főszerepet.

Ebbe az előadásba miként került be?

Korda Györgynek, aki a darabbeli bárénekest alakította, egy külföldi fellépés miatt ki kellett szállnia a produkcióból. Voith Ági pedig engem ajánlott a helyére. Ősszel lementem Miskolcra, húsvétkor jött a levél, hogy várnak a József Attila Színházban.

Főiskolai osztálytársai jellemzően összetartóak voltak, segítették egymást?

Ágival jóban voltunk, amúgy furcsa osztály volt a miénk. Másodévben, amikor már elég időt töltöttek együtt az osztálytársak, általában kialakulnak közöttük a szakmai, emberi vonzalmak, létrejönnek a barátságok, olykor szerelmek. Nálunk ez másként volt. Tudtunk persze együtt dolgozni, de nem igazán csökkent a távolság. Tíz évvel azután, hogy végeztünk, Vitray Tamás készített egy műsort rólunk, a „híres" Várkonyi osztályról. Már az botrány közeli helyzetekhez vezetett, hogy az egykori osztályunkból többen is a maguk ízlése szerint akarták volna „megszerkeszteni". Azon vitáztak, hogy kit hívjon meg, kit ne hívjon meg Vitray vendégnek egykori évfolyamtársaink, kollégáink közül. Valahogy, nagy nehezen, végül elkészült a műsor. Dőry Virág akkor azt ajánlotta, hogy nézzük együtt nála, amikor adásba kerül. Volt, aki el sem jött, aki pedig ott volt, az sem érezte jól magát. Ott vibrált közöttünk valami feszültség, szakmai féltékenység. Voltak, akik már túl voltak egy-két nagy kiugráson, másoknál ez váratott magára. Az adás után hamar szétszóródtunk, akadt, aki ki sem várta a végét. Ma már persze csak mosolygok mindezen.

Voith Ágin kívül van még, akihez mégiscsak közelebb került egykori osztályából?

A forró fejű Kránitz Lajoshoz, aki néha előbb beszélt, mind gondolkodott, miközben csupa szív ember volt. Kovács Pistával a mai napig jóban vagyok, ő nagyon egyenes ember. Miután Nemcsák Károly 2011-es kinevezése után egyre jobb szerepeket kaptam a József Attila Színházban, Kovács Pista volt az, aki minden feladatomban megnézett. Pedig nem járunk össze napi szinten. Ő egyszer csak ott volt az adott előadáson, megnézett, majd elmondta a véleményét. Ez a „váratlanság" sokkal jobban esett, mint bármiféle eltervezett smúzolás.

Milyen volt anno, pályakezdőként megérkezni a város peremén működő József Attila Színház társulatába? Miként változott a szakmai helyzete az ott töltött évtizedek alatt?

Érkezésem előtt főként a Bodrogi Gyulával fémjelzett zenés produkcióiról hallottam, és láttam a villamosokon a hirdetést: „Budapest népszerű színháza, váltson bérletet!" A társulat tagjaként megtapasztaltam, hogy sokkal szélesebb a profilja, mintsem az gondoltam. Évadonként hat bemutatót tartottak, a színháznak huszonkét különböző bérlete volt. Játszottam Gorkij, Németh László darabjaiban is, ahogy a színházat igazgató Fodor Imre nagy barátjának, a korszak egyik legnépszerűbb, a Kádár-rendszer egyik leginkább támogatott, ÁVH-s tisztből lett krimiszerzőjének, Berkesi Andrásnak a műveiben is. Több szocialista ponyvaregényéből is színdarabot csináltak, az azokban rám osztott feladatok elől sem lehetett kibújni. Azzal együtt a teátrum társulatban megfordultak a korszak színészeinek legjelesebbjei, és remek előadások is születtek. Az ott töltött évtizedek alatt aztán több igazgatóváltást is megéltem. Ami a saját személyemet illeti: hol jobban, hol kevésbé voltam fontos az adott színházvezetőnek. Amikor Léner Péter idejébe létre jött a színház alagsorában működő stúdiószínpad, izgalmas kísérleti előadásoknak is részese lehettem a progresszivitásra nyitott rendezőkollégáknak köszönhetően. Más kérdés, hogy miután a kritika nagy elismeréssel csodálkozott rá ezekre a produkciókra, hamar eltűntek a színház kínálatából.

Egykori osztálytársa, Iglódi István még Léner Péter érkezése előtt, 1980 és 1990 között volt a színház főrendezője. Az ön számára jelentett ez bármiféle előnyt?

Nem. Sosem voltam olyan helyzetben, mint néhány szerencsésebb pályatársam, akik mindig maguk mögött tudhattak egy olyan színházvezetőt, aki bennük gondolkodott, támogatta őket szakmailag, lelkileg. Ez a gondoskodás nem feltétlenül azon múlik, hogy ki mennyire erős tehetség. Esetemben Kazán István lehetett volna egy igazi mentor, de őt valamilyen oknál fogva – máig sem ismerem a részleteket – három évvel az érkezésem után eltávolította az igazgató. Én pedig ott maradtam egy némileg légüres térben. Fodor Imre direktor számára egy színtelen, szagtalan valakiként. Furcsa korszakokat értem meg a József Attila Színházban. Túl voltunk már a negyvenedik évünkön, amikor egy premierbankettről távozva megtorpantunk Voith Ágival a színpadi bejárónál. Ági – akinek hasonló érzetei voltak a szakmai sorsunkat illetően mint nekem – rám pillantott, majd az szakadt ki a belőle: „Idefigyelj, tudod mi a baj? Hogy nincs kire felnéznünk!" Nem kollégákra, hanem vezetőre gondolt. Olyan valakire, akinek elhisszük, amit mond.

Galambos Erzsi Leontine, Bertinet felesége és Újréti László Ferdinánd, Fourageot titkára szerepében, Léon Gandillot-Fényes Szabolcs A kikapós patikárius című zenés bohózatának próbáján. A színművet 1985. október 26-án mutatta be a József Attila Színház Iglódi István rendezésében Forrás: MTI/Földi Imre

Láttam egy kilencszázkilencvenes években önnel készült televíziós interjút, amiben gyávának nevezte önmagát, amiért sosem próbált társulatot váltani. Későbbi megszólalásaiban finomított a kifejezésen, a konformista szót használva, majd mondta azt is, hogy kompromisszumkészsége okán maradt moccanatlan, vagyis a József Attila Színház tagja. Most miként definiálná a helyzetet?

Nincs meg bennem az a készség, ami egy karrier szakmánál egyáltalán nem szégyen, inkább természetes. Képtelen vagyok felvenni a telefont, amikor fel kellene.

Pedig kapott jeleket, ösztönzést, hogy megtehetné. Például 1979-ben – amikor Léner Pétert megelőzően még Szabó Ervin, a Fővárosi Tanács színházi osztályának korábbi vezetője igazgatta az angyalföldi teátrumot – azt írta önről egy premiert követően az egyik napilap kritikusa: Ujréti László kinőtte már a József Attila Színházat.

Máig megvan az a cikk, akkor el is gondolkodtam rajta, de hiába. Találkoztam egyszer a szinkronban Végvári Tamással, aki elmondta: igazgatója, a Katona József Színház direktora, Zsámbéki Gábor a színészbüfében mesélte el, hogy egy színésznő esetleges átszerződtetésében gondolkodva nézte meg a József Attila Színház egyik előadást, de végül Ujréti László volt az, aki miatt megérte a látogatás. Végvári Tomi ajánlotta: „Hívd fel a Zsámbékit, hogy átjönnél. Nem véletlenül beszélt rólad a fél társulat előtt." Zsámbéki Gábor az évfolyamommal párhuzamosan járt rendezőszakra, de nem volt közöttünk semmilyen kapcsolat. Nem tudtam felhívni.

Említette, hogy Nemcsák Károly érkezése után egyre jobb feladatokat kapott, ilyen például Gregory Solomon szerepe Arthur Miller Alku című darabjában. Hetvenegy évesen játszotta el, a publikum, s egyes kritikusok pedig áradoztak. Milyen egyéb szakmai örömöket említene teátruma kapcsán?

Kétezerben rendezte meg Garas Dezső Fejes Endre Vonó Ignácát, amelyben Mensáros László ősbemutatón játszott egykori szerepét, a méltóságos urat osztotta rám. Amit Garas Dezső rendezőként mondott, annak utána lehetett gondolni délután, este, másnap reggel is. Várta az ember a következő próbát, érezve, hogy megteremtődik a karakter. Annak a próbaidőszaknak olyan aurája lehetett, amilyen a nagy szakmai műhelyeket, Kaposvárt, Szolnokot jellemezhette aranykorukban. Ugyancsak színészkolléga, Bodrogi Gyula zenés rendezéseiben is előrébb lehetett lépni szakmailag. A színésztől elvárható a poentírozás képessége, de Gyula olyan kunsztokra képes, amelyek tanulmányt érdemelnének. Nagy élmény, jó munka volt az ő rendezésében tavaly színre került Egy szoknya egy nadrág is, amelyben Kálmán főrendezőt, Csortos Gyula egykori szerepét játszom. A színház jelenlegi főrendezője, Hargitai Iván mondta a főpróba után: „Öröm nézni, ahogy játszol, tanítani kellene ezt a színpadi jelenlétet." Színházunkban szokás, hogy a premier végén színpadra kerülő nagy kosár virágot az igazgató, vagy az adott darab rendezője átadja az általa kiválasztott kollégának – akár művésznek, akár műszakinak. Annak, aki szerinte a legtöbbet tett az előadás sikeréért. Bodrogi Gyula az Egy szoknya, egy nadrág után nekem adta át csokrot. Kérdeztem, hogy azért kapom-e, mert olyan régen ismerjük egymást. Azt mondta: nem azért.

Budapest, 2014. szeptember 23. Ujréti László Gregory Solomon szerepében Arthur Miller Alku című drámájának próbáján a budapesti József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában Forrás: MTI/Kallos Bea

Az Alkuban mutatott alakítására, Gregory Solomon szerepe kapcsán kapott visszajelzést a szakmától?

A főpróba után Nemcsák Károly kérdésére néhány vezető színházi ember, aki akkoriban a színházban rendezett, elmondta az észrevételeit. Csiszár Imre elmesélte, hogy amikor Nemcsák Károlytól megtudta, hogy rám osztotta a szerepet, ő azt felelte: nem biztos, hogy jó ötlet. A nyilvánosság előtt ismerte el: tévedett. Verebes István pedig – aki az utánunk következő Várkonyi osztályba járt – azt mondta: „Ha az öreg ezt látta volna, elismerné: sosem gondolta volna arról az 1962-ben felvett, kesehajú, kék szemű, nyurga, katolikus fiúról, hogy egyszer majd echte vén zsidóként látja újra." Díjjal felérő mondat.