A legendás színész zavaros nőügyei és különös halála

Ódry Árpád A férfi szerepében Henri-René Lenormand Don Juan estéje című drámájában, 1930-ban

A Nyugat kritikusa, Schöpflin Aladár 1930-ban így jellemezte: „Színésztehetségekben elég gazdag korunkban Ódry magában álló, csaknem egyetlen jelenség, egy nálunk ritka színésztípus legkiválóbb megvalósulása. A par excellence intellektus színész. Megérző ösztönei tiszták és érintetlenek, de ő nem bízza magát rájuk, a tudat szigorú fegyelme alatt tartja őket. A mi színészeink túlnyomó többsége ennek fordítottját csinálja, az ösztönre támaszkodik, és az ész tudatos fegyelme csak homályosan ellenőrzi munkájukat. A nyers ösztönnek ez az uralma majd minden színészünknél egyenetlenségre vezet; ritka nálunk a logikusan átgondolt és formailag pontosan felépített alakítás." Ódry Árpád a 20–30-as évek legendásan nagy színészegyénisége volt, Shakespeare, Ibsen, Shaw és más színpadi szerzők hőseinek megszemélyesítője. Emellett a modern versmondás megteremtője, egyik első nagy művésze a modern színpadi beszédnek. Akadémiai tanárként, igazgatóként pedig komoly hatású színészpedagógus, aki értékelte a jó irányú progressziót, miközben többször is hitet tett a nemzeti tradíciók mellett.

Naturalista mutatványok

Debreceni évadait követően Ódry Árpád eltölt némi időt a legendás vidéki színházvezetőnél, Krecsányi Ignácnál, aki csaknem negyven városban fordul meg magas minőséget képviselő utazó társulatával. (Olyan művészek kezdték nála a pályát, mint Somló Sándor, Beregi Oszkár, Medgyaszay Vilma. Krecsányinak már 1903-ban volt bátorsága a könnyebben emészthető kínálathoz szokott közönség elé vinni Gorkij egy évvel korábban született művét, az Éjjeli menedékhelyet. Sz. Á.)
Ódry akkori színészi sikereiről nemigen maradt fenn dokumentáció.

Teljesítményének azonban súlyt ad, hogy 1904-ben szerződéssel várta Budapesten a Ditrói Mór igazgatta Vígszínház. Ahol nem töltött sok időt.

Az 1900-as évek elején lép fel vendégként a Vígszínházban egy, a kor naturalista divatjának hódoló, pontosabban annak itáliai változatát, a verizmust gyakorló, Itáliából érkezett sztárszínész, Ermete Zacconi.

Az olasz aktor Othello nagyjelenetét epileptikus rohamként ábrázolja, a Kísértetek Oszvaldjaként pedig patologikus pontossággal mutatja meg a gerincsorvadás tüneteit.

A közönség azon részének, amely elsősorban a nyugati szerzők szalondarabjait kedveli, valamiért éppúgy megtetszik a produkció, mint a színház műveltebb, értelmiségi publikumának, akik a mélyebb művekre nyitottabbak. Összességében és paradox módon mindazok tetszéssel fogadják a naturális mutatványt, akik nem sokkal korábban egy emberként szisszentek fel, ha egy színész felhagyott a deklamáló beszédmóddal.
Ugyanakkor Jászai Mari – aki akkor már a Nemzeti Színház tagja – úgy fogalmaz:

Az olasz verizmus nem modern, hanem rossz. A verista színész kifújja az orrát, és a közönség felé lobogtatja zsebkendőjét: nézzétek, emberek, igazi takony! Kit érdekelnek a színész fiziológiai funkciói a színpadon. A színpad nem az élet hű ábrázolása. A színpad több mint az élet. Az élet java. (...) A legtöbb, amire az ember képes.

Ám a Vígszínházban teret nyer egy időre a verizmus. Ódrynak pedig komoly vitái vannak kiváló színészkollégájával, Hegedűs Gyulával, a naturalizmus hívével. Ódry a korábbi tapasztalatai alapján abban hisz:

a színésznek az emberi beszéd mindennapi természetességéből kell kiindulnia, azt stilizálva, művészi szintre emelve.

Hegedűs Gyula másként látja, de ő már befogadott, mélyen tisztelt tagja a Vígszínháznak, Ódry azonban újdonász. Egy-két szerepében kap ugyan némi visszafogott kritikai elismerést, de amikor Meyer-Förster Diákéletében eljátssza a duhaj kedvű Asterberg Detlev grófot, akkor a Pesti Hírlap recenzense – elismerve az alakítás természetes, férfias voltát – számonkéri rajta a finomságot. (Miközben más esetben a naturalizmust hiányolják játékából. Sz. Á.)

A színész kezdi érezni: ennél a társulatnál nem neki osztják a lapokat.

Tárgyalásba kezd a Nemzeti Színházat igazgató Somló Sándorral.
1905 elején már az utóbbi teátrum tagja.

Ódry Árpád (balra) mint Dr. Morey és Pethes Imre mint Dániel abbé Henri Lavedan A párbaj című színművében, 1905-ben Forrás: Digitális Képarchívum

A paradoxon

Ódry Árpád pontosan tudja: Paulay Ede tizenegy évvel korábbi halála óta a Nemzeti Színház lejtmenetben van. Paulay olyan újításokkal teremtette meg a Nemzeti Színház nevéhez méltó működésének feltételeit, mint például a négy pilléren nyugvó – ma már evidenciának tetsző, de a maga korában, a német kultúra erős befolyása idején reformer – műsorpolitika: magyar és külföldi klasszikusok, magyar és kortárs szerzők művei. Paulay halála után az egymást váltó igazgatók idején el-eltorzul a repertoár, hol az egyik pillér bizonyul méretesebbnek, hol a másik.
A szakmai tradíciók ellen pályakezdőként ösztönösen lázadozó ifjú Ódry mégis a Nemzeti tagjaként kezdi megérteni, hogy a szakmai tradíciók is éppolyan értéket jelentenek, mint azok a hagyományok, amelyek összetartanak egy nemzetet.

Ódry világnézetét édesapjához hasonlóan nem megcsontosodott, inkább egyfajta progresszív konzervativizmus, valamint mély nemzeti elkötelezettség hatja át.

A színház és a nemzet fogalmainak legtisztább ideáit – bármely művészileg hektikusabb korszakában – fontosnak tartó Nemzeti Színházban Ódry Árpád világlátása egyensúlyba kerül színházművészi lényével. Nem gondolja, hogy a deklamálás irányába kell fordulnia, de megtanulja meglátni a letűnőben lévő stílus hiteles művelőinek mélységeit. Megérti: az elfogadó szeretet is lényege a tradíciónak, amely segít újat teremteni a tegnapi értékek rombolása nélkül.

Ódry Árpád a Nemzeti Színház tagjaként fogadja el: rendre kísérletet kell tennie, hogy megfeleljen valamiképpen annak az elvárásnak – paradoxonnak –, amely a Nemzeti Színház közönségét jellemzi: újat akar, de a régit követeli.

(Jelen írás nem taglalhatja bővebben Ódry Árpád ismerőseinek, tanítványainak írt, illetve a sajtóban, vagy könyvalakban publikált nagy számú összegzését, amelyeket élete során papírra vitt a tárgykörben – hivatását érintő egyéb elmélkedései mellett. Sz. Á.)

A paszulykaró és a gyönge folyondárok

Ódry Árpád 1905. február 24-én mutatkozik be a Nemzeti Színházban Sardou A boszorkány című drámájában. Spanyol főnemest alakít, aki élete kockáztatásával tart fenn szerelmi viszonyt a boszorkányperek idején egy gyanús mór leánnyal. Utóbbit a már országszerte népszerű, tehetséges és mutatós szőke Márkus Emília alakítja feketére maszkírozva. (A következő évtizedben a teátrum több sikerdarabja épít majd kettősükre. Sz. Á.)
A kritikák dicsérik Ódry Árpád természetes, őszinte játékát. Az Új Idők című lap megjegyzi:

Jellemző, hogy nem »bámulja« a saját hangját.

A szerep a közönség körében is egy csapásra népszerűvé teszi.

Ódry rendőrkapitány bátyja akkoriban egy polgárasszonynak udvarol, akivel nemigen jut dűlőre. Azt mondja egyszer az asszonynak biztatásként:

Senki nem tud úgy szeretni, mint mi, Ódryk. Ha nem hiszi, nézze meg a bátyámat a Nemzeti Színház előadásában, A boszorkányban!

Az asszony megteszi, és a látottak hatására azonnal beleszeret a rendőrkapitány bátyjába, Árpádba

(Egyebekről nincs adat. Sz. Á.)
Ódry Árpád azonban elégedetlen a hamarosan garmadával ráosztott amorózó szerepekkel. Egy alkalommal barátai előtt fakad ki:

Nincs undorítóbb, mint annak a tölgyfának, pláne paszulykarónak lenni, amelyre a gyönge folyondár felkúszik. Héttől tizenegyig azért izzadok itt, hogy olvadó nők belém kapaszkodjanak! Feladatokat adjanak nekem. Érdekes alakokat, sokszínűeket, akiket el is lehet játszani!

Azokra sem kell sokáig várnia.

Ódry Árpád 1906-ban Forrás: Wikimedia Commons

Önanalízis

1907-ben alakítja Jörgen Tesman szerepét Ibsen Hedda Gabler című darabjában. Ennek kapcsán írja róla Hevesi Sándor:

Eltűnt az a darabosság, szögletesség, amelytől a Sardou-féle csak szerelmes alakokban sosem tudott megszabadulni. Az ő ugródeszkája nem a szónoki tiráda volt, hanem az emberi válság, nem a dörgedelem, hanem a dilemma (...), nem a konvenció, hanem a kivétel, s ezt legelőször egy Ibsen-drámában találta meg, ahol embert kellett adni színpadi kérkedés vagy kendőzés nélkül, ahol egyazon pillanatban tragikusnak és komikusnak kellett lenni, ahol a rejtelmes és mégis valóságos összefüggések sorozatából kellett kialakítania az embert.

Kárpáti Aurél kritikus szerint Ódry vonatkozó alakításaiban

a szerelmes hősök figuráihoz hasonlóan átizzik a mély, tiszta líraiság, amelyet azonban művészi öntudata mindig féken tart, sosem enged el olcsó érzelmességben szétáradni.

A színész kibővült szerepkörére hivatkozva 1907-ben fizetésemelést kér igazgatójától, Somló Sándortól.

De már az is megesik, hogy azt fejtegeti direktorának, miért utasít vissza egy-egy feladatot.

Az egyik ilyen Korda Pál Wesselényi című művének címszerepe, amelyet a szerző kifejezetten Ódry Árpád számára alkotott meg. A színész így érvel igazgatójának:

Wesselényi szerepét átolvastam, s elejétől végéig úgy látom, hogy annak ábrázolására az én színésztulajdonságaim nem felelnek meg. Én már a priori más elvek között nőttem bele a pályámba. Az én képességeim, amennyire ezt önmagam megítélhetem, az analízis terén használhatóbbak. Wesselényi, mint a nemzeti hősök legtöbbje, egy hazafias fellángolás képviselője, s mint ilyen, csaknem kizárólag a tirádák és a színpadi intrikák között mozog, ami egy bizonyos sztereotip játékbeli előadást és egy tipikus fizikai modort kíván. Ennek egyike sincs bennem.

Ódry Árpád írja egyik barátjához címzett levelében 1907. február 9-én:

Somlóval nem beszélek, ha mégis szóba állunk, kíméletlen vagdalkozásból áll az érintkezésünk.

Hegyeset pök vérből

Nem tudható, hogy amikor a Nemzeti Színház vezető színésze, Beregi Oszkár 1908-ban Berlinbe szerződött Max Reinhardt színházához, akkor Somló Sándor emelt hangon, vagy béketeremtő szordínóval közölte-e Ódry Árpáddal, hogy neki kell átvennie a távozó színész szerepeinek nagy részét.

Annyi biztos: Ódry ez esetben nem ágált.

Pedig a magas, atlétaalkatú, rendkívül jóvágású színész – korán kezdett kopaszodni, de a nők többsége tar koponyáját is vonzónak találta – akkoriban nincs a legjobb egészségi állapotban. (Ezt a vonatkozó dokumentumok tényként említik, okairól azonban nincs forrás. Sz. Á.) 1906 novemberében makacs szembetegsége, 1907-ben nem múló gégehurut miatt kér betegszabadságot. Saját bemutatói mellett Beregi szerepeiben is százszázalékos művészi teljesítményre törekszik, ám az 1908-as évad végén – nem sokkal a Rómeó és Júlia bemutatója után, melyben Mercutiót alakítja – mellkasi fájdalmakat érez, és orvosai javaslatára újabb betegszabadságot kér.
1909. január 25-én Nápolyból ír levelet egyik barátjának, amelyben keserű öniróniával jegyzi meg:

Egy hegyeset pöktem vérből."

Februárban már újra színpadon van.
Ódry Árpád az 1910-es években kibővíti Ibsen-repertoárját Rosmer, Rank és Eilert Lövborg szerepeivel.

Tüdővérzés, Asszuán, nem lesz muzulmán

1913-ban Knoblauch A faun című darabjának szünetében – az előadásban Ódry Lord Stonbury szerepét alakítja – az ügyelő lélekszakadva rohan az ügyeletes rendezőhöz, Csathó Kálmánhoz, hogy jelentse: Ódry Árpád vért hány az öltözőjében. Amikor az ügyelő és a rendező felrántják az ajtót, Ódry a csap fölött öklendezik, az egész helyiség csupa vér. A színész hátranyújtott jobbjával inti nyugalomra a két másik férfit. Rohama lassan csillapodik, megmossa az arcát, és közli:

Folytathatjuk az előadást!

Erőszakkal nyomják le egy székre, mentőt hívnak.

A tüdővérzést követően, a pár napos klinikai kezelés után az egyiptomi Asszuánba utazik regenerálódni.

Nincsenek olyan természethez szokott gyönyörű karmozdulataim, amikkel egy világot lehet fölnyalábolni, mint Magának, különben egy mozdulatom elég lenne, hogy a lábaihoz tegyem a Nílus völgyének egész szépségét. (...) Ha tapasztalatok vagy művészi benyomások nélkül nézném ezt a bámulatos, szinte ihletett nyugalmú népet, amely a múltjából csak a faji szépséget őrizte meg, semmi sem ösztökélne, hogy e világban keressek valamit. De a Maga Kleopátrája, nagyságos asszonyom, igen... Maga megérezte, hogy ebben az emberi életben egy egész faj élete folyik, és hogy ez egy nép történetéből sarjad ki.

Fenti sorokat Ódry Árpád írja a nála huszonhat évvel idősebb kolléganőjének, egyben szellemi társának, Jászai Marinak Egyiptomból.

Ifjúkori barátjának, Harsányi Kálmánnak arról is beszámol, hogy az egyiptomi kulturális élményei hatására az is megfordult a fejében, hogy muzulmán lesz.
Nem lesz muzulmán, ellenben a tüdővérzés szövődményeiből kigyógyulva határozottan megfogadja: lehetőség szerint elkerüli az újabb tüdővérzést. Attól kezdve rengeteget túrázik, evez, úszik, tornázik.
A tüdejével nem is lesz problémája többé.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!