Végigzokogott éjszakák és saját sikertelenségüket kompenzáló beszédtanárok

Kossuth-díjas színésznő, Kiváló és Érdemes Művész, a Nemzet Művésze, akinek most „Mi még?” címmel jelent meg verslemeze, amelyen saját összeállításban szólaltatja meg a hozzá közel álló huszadik századi költők műveit. A lemez költészetbe kódolt összegzése mindannak, amit Béres Ilona színészi pályáján és a hétköznapokban megélt, megtapasztalt. A lemez ajánlója szerint: a versek tükrök, amelyben feltárulkoznak érzéseink, vágyaink, az Istentől kapott szabadságban megélt vívódások, elszánások, a felelősség mibenléte. Béres Ilona a lemez apropóján az Origónak saját interpretációjában, humorral és bölcsességgel idézi fel a múltat. Egyebek között a megszeppent, kamaszkorból nehezen kitörő színinövendéket; a már magabiztos lányt, aki megszemélyesítette Az aranyember férfiszíveket megroppantó Tímeáját; vagy az érett színésznőt, aki színházváltás előtt hajnalig hallgatta Leonard Bernstein egy szárnyasokról szóló opuszát.

Próbálok, de nem könnyű. Addig is: a lexikonok szerint a főiskola után férjhez ment, a rövid házasság után Bessenyei Ferenccel volt nem túl hosszan tartó kapcsolata. Kérhetek ez ügyben pársoros lábjegyzetet?

Huszonkét éves voltam, nem tudtam, hogyan akarok élni, csak azt tudtam, hogy nem magányosan. Kispesti korszakomból volt egy ismerősöm, aki bemutatott a barátjának, aki orvos volt, és jó ötletnek tűnt vele a házasság. Persze nem működött, hiszen lementem két évadra Debrecenbe, ő pedig Pesten maradt. Bessenyei Feri már madáchos évadom alatt, az Olympia idején kezdte csapni a szelet. Vehemenciája előbb lenyűgözött, idővel ijesztett. Arra jó volt, hogy ki tudtam lépni a házasságból, és hazamehettem az anyukámhoz Kispestre. Ferivel egy napot nem laktunk együtt, de a szakításhoz az esetben is kellett külső impulzus. Találkoztam egy nyugatnémet televízióssal, akivel szűkös franciatudásom miatt nagyon pontosan, lényegre törően kellett kommunikálni. Nem voltak végtelenbe futó, a gondolkodást megzavaró láncmondatok. Mindez segített megérteni, hogy le kell zárnom a dolgot Ferivel. Aztán jött az uram, akivel már csaknem ötven éve együtt vagyunk.

Kétszemélyes családmodelljüknek mi a titka?

A figyelem – egyebek mellett. Máig kapom tőle a rózsákat a premierekre, és említhetnék még ezer apró és nagyobb gesztust, ami egy hivatásának élő nőt meggyőz arról, hogy szeretve van, s amiért az ő szeretete is múlhatatlan.

Forrás: Keleti Éva

Férje civil?

Közgazdász, de jó érzéke van a színházhoz is. Azt is megmondja, ha valamiben pocséknak érez. Nem esik jól, de szinten tartja a bizalmat.

A pályához visszatérve: 1963-ban, még főiskolásként mutatkozott be a Vígszínházban Thurzó Gábor Hátsó ajtó című darabjában. A férfinézők döntötték magukba a konyakot a szünetben, de nemcsak külsejével hódított, hanem eleven, hiteles játékával is. Várkonyi Zoltán invitálta is a teátrumához, ám diplomázva – a két kötelező vidéki, Debrecenben töltött évad után – a Madách Színházhoz szerződött.

Vámos László hívott oda, amikor a már említett, vizsgadarabként sikeres Ahogy tetsziket a Madáchban is megrendezte – csak ott valamiért nem lett siker. Egy évad után, lényegében Básti Lajos unszolására, átszerződtem a Nemzeti Színházhoz. Básti még a főiskolai felvételimről emlékezett rám. Neki adtam elő akkor a Szent Margit legendája című Ady-verset.

A Madách Színház mit nem adott meg?

Domján Edit egyszer azt mondta: a Madách Színház tagjának lenni olyan, mint ülni egy kád tejfelben. Edit ezt pozitívan értette, hiszen ő akkor már színészként készen volt, előtte nyolc évadot töltött a szegedi színháznál. Én azonban, kezdő színésznőként, nem éreztem jól magam abban a kádban. Ádám Ottó próbái úgy kezdődtek, hogy mindenki beszámolt a reggeli közlekedés nehézségeiről, csip-csup ügyeiről. Az egyik színész egyszer megkérdezte: „Mikor próbálunk?” Ottó azt felelte: „De hát már próbálunk.” A maga módján figyelt minket, igyekezett próbaállapotba segíteni a színészeket. De nekem, aki alapvetően kedvelem a szeretetteljes színházi légkört, ez még akkor kevés volt. Ádám Ottó sajátos figyelme mellett úgy éreztem, hogy valójában nem figyel rám, nem akar tőlem semmit. Elszánt pályakezdőként impulzívabb környezetre vágytam. Ádám Ottó nyugtázta távozásomat. Különleges színházi személyiség volt. Talán ha tíz évvel később találkozunk Ádám Ottóval, az nagy találkozás lett volna.

Nem szereti a kád tejfölt, de az agresszív rendezőket sem. Igaz?

Agresszív rendezőkkel – nagy szerencséjükre – nem találkoztam a pályámon. De tudom, hogy léteznek, és biztos vagyok benne, hogy agressziójuk frusztrációkból fakad. Ami nem ad felmentést arra, amit a színészekkel tesznek. Azt szeretem, ha egy rendező igaz alkotótárs, ha fenntartja a kíváncsiságom, ha figyelmével is kedvet ad a játékhoz, a gondolkodáshoz.

Jó viszonyban maradtak Ádám Ottóval, miután elköszönt tőle?

Távozásom után nem voltunk semmilyen viszonyban. Aztán sok évvel később, egy velem készült tévéinterjú vetítésének másnapján, éppen egy belvárosi étteremben ebédeltünk az urammal. Belépett Ádám Ottó, legnagyobb döbbenetemre megállt a bokszunk mellett, és azt mondta: „Néztem tegnap a műsort. Egy embert láttam.”

1967-ben – nem sokkal a Madách Színháztól való távozása előtt – forgatta Révész Györggyel az Egy szerelem három éjszakája című filmet, s egy rövid snitt miatt napokat kellett egy imbolygó csónakban töltenie a februári mínuszban. A dolog utóhatásaként beperelte a filmgyárat, amikor a „csónakázás” kapcsán támadt ízületi problémák orvoslása közben kiderült: a filmesek nem kötnek biztosítást a színészekre. Ön kollégáiért is küzdött a bíróságon, a pert meg is nyerte, annak ellenére, hogy a filmrendező csak annyit mondott: ön a felvételek alatt nem is panaszkodott. A többi filmes pedig ön ellen vallott. Huszonöt évig nem hívták filmekbe, és amikor tévéjátékokban az említett filmgyáriakkal dolgozott együtt, azok lesütött szemmel mertek csak létezni a jelenlétében. Ami érdekelne: volt legalább egy ember, aki a tárgyaláson kiállt ön mellett?

Somogyvári Rudolf. Csak bámultam, amikor belépett a tárgyalóterembe, még inkább, amikor az adategyeztetés közben kiderült, hogy hány éves. Nagyon fess férfi volt, fiatalabbnak gondoltam. Mindenben igazolt, a bírónő kérdezte is a vallomása végén: „Milyen a viszony a felperes és ön között?” Rudi még jobban kihúzta magát, hűvös távolságtartással felelte: „Kérem, a kollegám.”

A Nemzeti Színháznak 1969-ig volt a tagja. Rezümé?

Borzasztó volt. A két meghatározó rendező, Major Tamás és Marton Endre hatalmi harcai mérgezték a levegőt. Szép volt persze Mezei Máriával játszani a Warrenné mesterségében. Vagy a maga édesapjával, Sztankay Istvánnal a Tévedések vígjátékában, más darabokban. Pistával filmeztünk is együtt. A Szentjános fejevételében például szeretők voltunk, fél napokat töltöttem közös ágyban az apukájával. Nagyon tapintatos, figyelmes partner volt – az egyik legédesebb, legdrágább kolléga.

Ellenben, mint említette, az akkori Nemzeti Színház létezése: összességében borzasztó.

Nem volt boldog korszak. Használtak ebben-abban, Marton Endre, Major Tamás is, de nem teljesedhettem ki, szép lassan tehetségtelen lettem. Annak az állapotomnak a Both Béla rendezte Szerelmem, Elektra volt a mélypontja. A darabot Gyurkó László írta Berek Katinak. A mű egy sötét színpadon kezdődik, ahol nekem fel kellett tennem egy kérdést. Ahányszor feltettem, elborzadtam azon a hamis, rikácsoló hangon a nagy feketeségben.

Aztán egy szép napon felhívta Várkonyi Zoltánt – aki azóta is sértve érezte magát, hogy ön a Víg helyett a Madáchot választotta –, és megkérdezte: szüksége van-e még magára? Izgult, miközben tárcsázott?

Nem. Eszembe sem jutott, hogy el is utasíthat. Egyszerűen éreztem, hogy ez az utam, tudtam, hogy nem akadhatok el. Várkonyi a Nemzeti Színház felől nem is érdeklődött, arra volt kíváncsi: miért jöttem el a Madáchból? Érthető: az a teátrum happolt el előle. Mondtam ezt-azt, aztán szerződtetett. Számítottam rá, hogy kicsit parkoltatni fog, de azonnal főszerepet kaptam az általa rendezett Ibsen-darabban, a Solness építőmesterben. Mégpedig Básti Lajos partnereként, aki akkor ugyancsak a Víghez szerződött.

Béres Ilona és Egri Márta 1973-ban, a Vígszínház színpadán, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical előadásán Forrás:Fortepan/Urbán Tamás

Azonnal visszatért a tehetsége?

A Solnessben nem voltam jó, még annyi sebből véreztem. De aztán „muszájból”, megfelelve a politikának, bemutattuk a Pesti Színházban egy észt író Hol van a testvéred Ábel? című darabját. Darvas Iván és Benkő Gyula voltak a főszereplők, akik egy katamaránon beszélik ki a múltjukat, én meg kis pincérnőként tébláboltam mellettük. Abban a szerepben találtam újra vissza a tehetséges énemhez. Pedig tényleg szörnyű darab volt, a próbák szünetei a végtelenbe nyúltak, gyakran mentünk át közben a közeli Muskátli presszóba, és rendre ott ragadtunk. Horvai István, a színház egyébként rendkívül szigorú főrendezője vezényelte a menetet: „Most már akkora a feszültség, hogy lazítás következik.” Amikor visszajöttünk, kérdezte a rendezőasszisztenst, Nógrádi Gabit: „Hol tartottunk?” Gabi belenézett a jegyzeteibe, majd precízen válaszolt: „Most már akkora a feszültség, hogy lazítás következik.” Tizenöt évig voltam a Vígszínház tagja. Csodálatos időszak volt, de aztán Várkonyi Zoltán halálával a csoda elillant.

Nincs még vége, a folyatáshoz lapozzon!