Bródy János, Koncz Zsuzsa és társai: így szállták meg a kultúrát a kommunista rendszer propagandistái

Ha könyvem (A kultúra megszállása) első két része főleg az első kommunista generációra – Kardos, Komlós, Berkesi, Róna, illetve Ipper Pál, Koós Béla és a többiek – fókuszál, bemutatva e sötét múltú társaság hatását a tanítványaikra, illetve saját gyermekeikre, akkor a harmadik inkább már az unokák, a gyermekek nemzedékével foglalkozik. Akiknek szintén megvolt a helyük a hírhedt „három T" – tiltott, tűrt, támogatott – rendszerében. Olyan zenészekről fogok írni, akik – ha néha át is lépték a rezsim határvonalait – alapvetően a támogatott művészek közé tartoztak. Ennél is fontosabb, hogy bár nagyon kedvesek voltak a rendszer számára, és nyíltan politizáltak a rendszerváltás előtt és után, ezt a békeharcot később következetesen letagadták. Koncz Zsuzsa, Bródy János és Zorán a hetvenes, nyolcvanas években is kiálltak a rezsim mellett, bár utóbbi politikai értelemben szinte visszavonult '90 után, ami szimpatikusabb annál, mint ahogyan Bródy és Koncz viszonyul a múltjához.

A Demokratikus Charta működését is érdemes ebből a szemszögből vizsgálnunk. Már maga az állítás vagy rágalom – amit sokszor csak sugalmaztak – is hamis volt (az Antall-kormány fasiszta (más kifejezéssel: reakciós), Magyarországon valódi fasisztaveszély van), mégis képesek voltak hatalmassá dagasztani ezt a problémát.

Hogyan? Például úgy, hogy a társutas értelmiség a lehetséges összes fórumon erről beszélt, ezt hangoztatta. És amikor a híres jogász, politikus, író, költő, színész, pszichológus és rendező ugyanarról a veszélyről beszél, azt nem ártott komolyan venni. Hasonló hatást értek el vele, mint amikor Kovács Mihályért [az Agrobank-botrány főszereplője] kiálltak a magyar értelmiség közismert tagjai.

Sebők [Miklós Paradigmák fogságában című művéről van szó, amiből sokat idézek a könyvben] az organikus közgazdászelitről írta a következőket, de a szöveg nagy része igazából az egész vezető értelmiségre igaz: „A »kiválasztottak« maguk is ambicionálták a gazdasági átmenet levezénylését és aktívan építették reputációjukat (gyakran Lengyel Lászlóhoz hasonlóan: egymás reputációját) a médiában. Ehhez megfelelő kiindulópontot jelentett, hogy a szocialista nyilvánosság szerkezete – különösen a kereskedelmi tévé 1997-es elindulásáig – szintén sok tekintetben tovább élt."

Finom leírása annak, ami történt. Minden eszköz – média, politikai befolyás, kapcsolatrendszer, nyugati támogatás – adott volt. A körön kívülieknek alig-alig jutott fény. Ahogyan Komlósék is megkerülhetetlenek voltak, mellettük is csak egy apró, a szélesebb közvélemény szemszögéből szinte láthatatlan, „második nyilvánosság" létezhetett sokáig. És ha megfújták a harci riadót (mint a Demokratikus Charta idején), akkor önsorsrontás lehetett nem csatlakozni a mozgalomhoz. Még akkor is, ha már akkor is nyilvánvaló politikai akcióról volt szó.

Kőszeg Ferenc Fotó: Pályi Zsófia [origo]

S még akkor is, ha nyilván voltak, akik kesernyés szájízzel társultak. Ahogyan ezt később már „belülről" is elismerték, 1995-ben, amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció már repedezni látszott. Akkor az SZDSZ-es értelmiség meghatározó alakja, Kőszeg Ferenc egyenesen ezt írta Farkasházy Tivadarnak címezve:

„[...] mikor szárszói kertjében interjút készítve vele a motívumairól érdeklődtem, sokkal személyesebb választ adott: a »nagy generáció« – mondta – »a '68-as nemzedék, amely ide-oda vetődött, igazából sohasem kapta meg a lehetőséget, hogy az ország vezetésében szerepet vállaljon [...] Ennek a nemzedéknek ez az utolsó dobása. A Kádár-rendszer utolsó éveiben már kapott egy pici lehetőséget, de az MDF-koalíció csúnyán, gonoszul belerúgott, és a maga másodosztályú társaságával próbálta az eszméit megvalósítani. Arra gondoltam, hogy nekem nincs még négy évem, hogy esetleg egy számomra szimpatikusabb választási eredmény szülessen. Rettenetesen fogynak az energiáim, és önös érdekből is azt mondtam, hogy most már végre szeretném, hogy ha bemegyek egy munkahelyre, szövetségbe, ne ezzel a feudális, arrogáns, ostoba társulattal álljak szembe, hogy megint ki kelljen vonulnom valahova«.

A »nagy generáció« győzelmének Farkasházy az egyik fő kárvallottja. Hol van már az az idő, amikor a kormány leváltására készülő politikai erők országos kabarékampányának vezére és sztárja volt, amikor ünnepelt közreműködője lehetett egy olyan – 15 ezer nézőt vonzó – rendezvénynek, amelyhez az MSZP kampánystábja adta a szervezőerőt és feltehetőleg a pénzt is, a chartás művészvilág a műsort, az SZDSZ-pártelit pedig a fényt és a társadalmi rangot? Hol van az az idő, amikor a Hócipővel fenyegetőzve ráförmedhetett az SZDSZ vezetőire, mert vonakodtak nyomban igent mondani az MSZP koalíciós ajánlatára? Hisz ma már a Hócipő sem a Demokratikus Charta központi szatirikus lapja, hanem egy a helyét kereső sok képes újság közül."

Farkasházy Tivadar bohóckodik a kertjében rendezett "szárszói találkozón" 2016-ban - Lendvai Ildikó az első sorban mintha szégyenkezne Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Ehhez sincs mit hozzátenni. Talán csak annyit, hogy Kőszeg Ferenctől nem ez az első és utolsó tisztességes megnyilvánulás. Ez még akkor is így van, ha ez is egy játszma – az MSZP és SZDSZ közötti harc – része lehetett. Mert kétségtelenül erős az üzenet: hatalomvágy, kampánystáb, pártelit, a Hócipő mint a DC központi lapja és a chartás művészvilág. Ugyanakkor természetesen hiba lenne skatulyázni, általánosítani, és az összes ismert chartásnál csak a politikai motivációban gondolkodni. Ahogyan az sem mindegy, hogy valaki egyszerűen aláírta a nyilatkozatokat, vagy egyenesen az arcát adta az „ügyhöz". Mint Bródy János.

„– Az új szóvivők közül mindegyik megszólalt már valamelyik lapban, de tőled még nem olvashattunk egy sor nyilatkozatot sem.

– Ez nem véletlen: én énekelni szoktam a Demokratikus Charta rendezvényein is. Az a 30 ezer ember, aki aláírta a Demokratikus Chartát mind-mind a szóvivője, így én is, hiszen azzal a 17 ponttal ugyanúgy egyetértek. A dalok, amiket énekelek, a Charta szellemiségét tükrözik. Ilyen módon kerültem én is a szóvivők közé, annak a tevékenységnek a következtében, amit egyébként a Charta nélkül is csinálok.

– Mégis mi a szereped a Demokratikus Chartában?

– Az, hogy dalokat írok, énekelek, hogy előadom őket. Tehát, ha úgy vesszük, ma itt Enyingen egy egyórás szóvivői tájékoztatást hallhattak a Demokratikus Chartától. A Charta a pártoktól független társadalmi mozgalom, és én ehhez tartom magam, még ha időnként feltűnnek politikusok is a köreinkben. Saját magamat is pártoktól független személyiségnek tartom, ami nem azt jelenti, hogy nem vagyok politikus alkat, az vagyok, csak nem a pártok programjának megfelelően."

Ez az a pillanat, amikor egy ismert embert nyilvánvaló hazugságon lehet kapni. Persze Bródy ahogyan a dalaiban, itt is ügyesen beszélt. Jogilag talán megfoghatatlan, hiszen mindössze azt mondta: ő független személyiségnek tartotta magát.

És a valóság? Másról árulkodik:

SZDSZ kampányzáró rendezvény [...] A Szabad Demokraták Szövetsége Székesfehérvári Szervezete szeretettel várja a város választópolgárait április 6-án, 19 órakor a Technika Házában rendezendő kampányzáró rendezvé-nyére. Vendégeink ezúttal Kis Jánossal, az SZDSZ ideiglenes elnökével, [M.] Józseffel, az 1. sz. választókerület és dr. [V.] Gábor ral, a 2. sz. választókerület képviselőjelöltjével találkozhatnak. Rendezvényünk nem mellékes szereplője lesz Bródy János is.

– olvashatjuk egy 1990-es cikkben.