Mindent is, avagy variációk operaigazgatásra No1.

Ókovács szerint az opera - 223. levél

Édes Néném,

most már annyi mindent firtat, muszáj erről az igazgatási kérdésről is írnom. (Meg az is igaz, hogy az ismert slágerre 2022-ben rátódítva: 222 levél felett már észre sem veszem, és elhagyom a valóságot…) Hogy áll össze egy évad? Miért ilyen keveset játszunk? Illetve, miért ilyen sokat? Miért nincs OPERA nyáron? Miért nincs Diótörő egész évben? Miért nem csak magyarok énekelnek? Miért nem hívunk több külföldit? Miért ilyen drága a jegy? Miért nem lehet bejutni? És miért van annyi üres hely? Énekesekre keresünk darabot? Vagy bizonyos műveket miért muszáj játszani? Mik ezek a tematikus évadok? Ilyen és ehhez hasonló kérdést küldött az elmúlt 222 levél alatt bőven, és most eldöntöttem: több héten át a bevett, GY.I.K. formában válaszolok. Röviden, közérthetően. Aztán ha mégis kevés a válasz, majd egyiket-másikat kibontjuk később.

5 alapkérdés és 5 alapvető válasz mára:

1. Miért kell ilyen sok dolgozó az OPERÁ-ba?

A Magyar Állami Operaház három hatalmas épületegyüttesében (Operaház, Erkel Színház, Eiffel Műhelyház) kb. 1500-1600 alkalmazotti és munkaszerződéses kollégánk működik. Van köztük óvodás gyermek, nem is kevés (statisztáink, balettintézetes növendékeink), de 90 év feletti alkotók is vannak, szerencsére. Az opera és a balett minden este több száz kolléga együttműködését kívánja meg, a legnagyobb létszám ide kell valamennyi művészeti ág között. Önmagában a zenekar 210 tagú, az énekkarban 150 művészünk van, a balett-társulat 120 tagot számlál, kb. 100 énekes szólistával szerződünk, a gyermekkar és balettintézetünk is kb. 100-100 fiatalkorú művészpalántát mozgat, 40-50 statiszta is rendszeresen fordul meg nálunk. Ha őket összeadjuk, most tartunk 800 felett, de a többi, a művészeket kiszolgáló, nekik gyártó, az épületeket üzemeltető vagy humán, jogi, pénzügyi hátteret adó egységünk se kicsi. És értékesítünk is kell – szó mi szó, a hasonló aktivitású (előadásszámú) Opera de Paris 3000 alkalmazottal dolgozik (ott sok a részmunkaidős is), nem túlzott tehát a létszámunk, húsz éve is ennyi volt.

Fotó: Polyák Attila - Origo

2. Miért kell három színház az OPERÁ-nak?

Centrálisan szervezett országban élünk, és ez pontosan így jó. Se sokan nem vagyunk, se nagy országunk nincs többé, jól szervezettnek kell lenni, ez a rendszer egy nagy fővárosközpontból és néhány erős vidéki városból rakható össze a leghatékonyabban. És közlekedési módokból, amelyek segítségével három óra alatt az ország bármely szegletéből ma már Budapestre lehet érni. Az Operaházat nemzeti intézménynek szánták az ősök is, itt, egyetlen városban szervezhető meg optimumközelien mindaz a komoly, imént bemutatott gárda, amely képes reprezentatív módon operát és balettet játszani. Viszont az irodalom gazdag, a magyar kultúra hatalmas, a hazai közönség étvágya pedig szerencsére sose volt kicsi, így nem egy, hanem kettő, de inkább három helyszín is szükséges a rétegzett, sokoldalú kiszolgáláshoz. És ahogy az Operaház, úgy az Erkel Színház (korábban: Népopera, Városi Színház) is operára, balettre épült, és az Eiffel Műhelyház Bánffy-termét is így konstruáltuk. Ez a több színházas-egyintézményes modell különben máshol is létezik, nemcsak Bécsben, nemcsak Párizsban, nemcsak Moszkvában, nemcsak Prágában, nemcsak Szentpéterváron, és mindenütt 3-3 színpad tudja lefedni a műfajok és az igények sokféleségét, ezzel pedig ütemesen használva a társulatot, az erőforrásokat.

3. Miért kell ennyi előadás az OPERÁ-ban?

Számoljunk csak! Egy esztendőben 52 hét van, a színházi szezon szeptembertől júniusig tart. Ha óvatosak vagyunk és kicsit levagdossuk a széleket (klímaváltozás: meleg a szeptember és a június; sok a rivális platform: digitális eszközök, rendezvények), akkor is az az eredmény, hogy 9 hónap X 4.5 hét = 40 héttel. Ha az Operaház csak csütörtöktől játszik (nyilvános főpróba igen kedvezményes áron, magyaroknak, „igazi” előadás péntektől) és egy matinét tart, az heti 5 előadás. Mindez évi 200-at jelent, pedig adventi időben, karácsonykor és húsvétkor, ünnepeken még többre lesz igény, 220-ra azonnal felkúszik az aktivitás. Viszont van egy másik színházunk is; az Eiffel Műhelyház Bánffy-terme péntek-szombat-vasárnapi matinéban, ha játszik (különlegességeket, felnőttkamarákat és gyermekelőadásokat), az ugyancsak minimum 3 x 40, azaz 120 nagytermi előadás egy évben. Az Erkel Színház ugyanígy teljesít majd a tervbe vett átépítés után, de opera- és balettprodukcióból csak 3-3 címre számítok félévente, abból 40-50 előadás és hangverseny jön ki egy évadban. Ha ezt a három részsummát összeadjuk, kb. 400 este és matiné adja magát. Ha a hét egyik fele a készületé, a hétvége pedig összességében a játéké, akkor a legnagyobb magyar előadó-művészeti intézménynek ez a normál kerékvágása. Ez a kitűzésszám tud fejleszteni, beosztani és eltartani 80 kitűnő magyar operaénekest, 6-8 karmestert és 700 főnyi csoportos művésztárat (balett, énekkar, zenekar, gyermekkar, balettintézet, statiszták). Ja, és régen sokkal több előadás ment...

Fotó: Polyák Attila - Origo

4. Miért éppen ennyit vagy annyit játszanak egy produkcióból az OPERÁ-ban?

Természetesen vannak fővárosok, ahol az operaház feleannyit, néha csak harmadannyit játszik, mint mi. A stockholmi vagy a madridi, a római vagy az athéni színház így tesz, ott ez a hagyomány, alapvetően produkciós alapon működnek. Próbálnak, és ha elkészültek a darabbal, pár hétig csak azt játsszák, azután megint készülnek egy másikra. Ezt hívjuk stagione rendszernek. Viszont a pesti, a bécsi, a párizsi, a zürichi, a müncheni, a berlini vagy a londoni operaház mindig is repertoárt futtatott, tehát több produkciót, sokkal szélesebb palettát visz szinkronban, fogaskerékszerűen egymásba fonódó darabokkal, amelyek korlátos sorozatokban, két-három hét alatt lefutva kerülnek a nézők elé. Ez a semi-stagione szisztéma a repertoárjátszáson belül (régen idehaza a szórvány-repertoárjáték volt jellemző, minden második hónapban lehetett egy-két Tosca vagy Varázsfuvola). A repertoárházak sok évig játsszák az opera- és balettcímeket, és sokkal több előadást tudnak tartani értelemszerűen nagyobb társulat, nagyobb ráfordítás és nagyobb nézőszám, valamint bevétel mellett. Egy operacím sorozatának is van belső élete: három előadás nem elég, akkor rázódnak bele a szereplők, 6-8 előadás után viszont fakulni kezdhet, elvesztheti a frissességét. Az is fontos szempont, hogy 6-8 előadás az Operaházban 6-7 ezer nézőt, az átépített Erkel Színházban pedig 9-11 ezer látogatót is jelenthet: az utóbbi két évtized tapasztalata szerint egy-egy címből ennyit bír el a magyar rajongói kör és a turisták elegye. (Ha változást érzékelünk, utána tudunk majd menni.) Kivételt – az ifjúsági sorozatok mellett – csak a Diótörő balettelőadása képez, amely valósággal rítussá vált, idén és 2023-ban is 30-30 alkalommal megy majd advent, karácsony és vízkereszt idején, tehát 27-28 ezer fizető néző látja majd, plusz a karitatív főpróbák közönsége. Amúgy más nagybalettek is megállnak 8-9 előadás táján, ennyi kell a bérletek sokszínűségéhez is. Összességében úgy igaz, hogy a nagy klasszikus opuszokat vivő Operaházban közepes, a populárisabb népoperát játszó Erkelben hosszabb, a különlegességeket, kamara-előadásokat bemutató Bánffy-teremben (Eiffel Műhelyház) pedig rövidebb szériáknak van értelme, kereslete.

5. Miért nem nézőmágnes operák és balettek mennek csak?

Néha a szerző, néha a mű címe vagy az adaptáció alapja, máskor az énekes, a táncos vagy a koreográfus, a rendező, a karmester személye, megint máskor maga a produkció a mágnes. Egész friss példáim is vannak, és fontos, hogy némelyik okfejtés csak ebben, illetve egy-egy szezonban érvényes, ám akkor nyilvánvalóan az. Boito operáját például nem a szerző neve vagy a mű címe (Mefistofele), nem is az alapmű tulajdonosa (Goethe), hanem a vendégművész (Erwin Schrott) és a nagyszabású produkció híre (Kovalik Balázs rendezése) adta el most. A Simon Boccanegrát a cím biztosan nem segítette, a szerző igen (Verdi), de a vendégsztár (Placido Domingo) még sokkal hatásosabban. A Porgy és Bess szerzője (Gershwin) operai értelemben hatástalan, a cím se mond sokat (rosszul is ejtik a legtöbben, nem ismerik), de a produkció híre (Almási-Tóth András „fehér” előadása) annál nagyobb, és Willard White személyében vendégsztárt is fogadtunk, ami meglökte az eladást. A Hunyadi Lászlót elsősorban a mű címe adta el, és az alkalom, hogy vele nyílt a gyönyörű Ybl-operaház, nem pedig az, hogy a remek ősváltozatot játszottuk (Kocsár Balázs kutatta és vezényelte, de eddig nem ismerte Pesten senki), pláne nem, hogy zöldfülű rendezte - én). A Mayerling balett zeneszerzője még akkor se mond sokat, ha nekünk kedves (Liszt, de nem tudják, hogy ő), a nézők többsége aligha tudná felidézni a koreográfus teljes nevét (Kenneth MacMillan), ugyanakkor maga a nagy (neo)klasszikus balett mint műfaj, mint érzet bír komoly rajongótáborral – itt tehát a művészeti ág altípusa a döntő. De már az Anyegin nagybalettnél több tényező is verseng: belejátszik Csajkovszkij operájának aurája (pedig kevesen tudják, hogy a koreográfia muzsikája tényleg Csajkovszkij, de nem az Anyegin zenéje…), és az alap, a verses regény és szerzője (Puskin) népszerűsége is. Az előadók kapcsán pedig egyszerű, mint a bot: ha Karajan vezényelne, mindegy volna, mi az; ha Callas jönne, az ő nevére tódulnának; Nyizsinszkij életrekeltekor se kérdezné senki, mit táncol majd. Ennyit a mágnesekről.

Drága néném, jövő héten folytatom, azzal az alapkérdéssel megyünk tovább, hogy mitől függ, hogy kitől és mit tűz a Ház műsorára?

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Szilveszter

2022. május 29.