A bennünket ért állandó lenézés és fölényeskedés elfogadásának a korszaka lejárt

Több mint tíz éve igazgatja a Veszprémi Petőfi Színházat. 2009-ben egy baráti futballmeccs közben hívta fel telefonon Eperjes Károly, hogy rábeszélje: pályázza meg Bujtor István tragikus halála után a veszprémi igazgatóságot. Néhány hónapja újraválasztották, így minden bizonnyal az ő feladata lesz, hogy lebonyolítsa az épületegyüttes teljes körű rekonstrukcióját és elkormányozza a színházat 2023-ba, amikor Veszprém válik Európa Kulturális Fővárosává. Oberfrank Pál színművésszel, igazgatóval az elmúlt évtized kétségkívül nagy változást hozó időszakáról, az új kultúrtörvény és az új NAT mentalitásformáló erejéről, és arról is beszélgettünk, hogy a színház milyen módon reagálhat a társadalmi változásokra.

Nemrég ismét a Veszprémi Petőfi Színház igazgatójává választották, így megkezdhette harmadik ciklusát a teátrum élén. Korábban úgy nyilatkozott: nem számított arra, hogy Bujtor István halála után Eperjes Károly megkeresi azzal, hogy vállalja el a színház vezetését. Mire gondolt akkor, amikor a Bujtor család az Ön nevét választotta az Eperjes által javasolt ötből?

Bevallom, erről nem is tudtam. Az járt a fejemben, ami a pályám elejétől fogva meghatározza a munkáimat: nemcsak önmagam felépítése fontos a színházban, hanem az is, hogy hozzájáruljak a közösség fejlődéséhez. Már a főiskolán is, az osztályunkra, mint összetartó csapatra tekintettem. Később, ha jól emlékszem a kőszegi múzeumban találkoztam egy esküszöveggel, amely szerint minden polgár köteles volt megfogadni, hogy helyt áll szűkebb pátriája épüléséért is. Amikor Eperjes Károly fölhívott telefonon és biztatott az igazgatói poszt megpályázására, éppen Nagykovácsiban fociztam a helyi katolikus közösség apukáival. Hazamentem, kikértem a családom véleményét, és hamar igent mondtam, aminek azért volt más előzménye is.

Megosztja az olvasókkal?

Minden társulatban vannak elégedettek és akadnak, akik kevésbé, ők sokszor nagyon tudják a büfében, hogyan is kellene a színházat csinálni. Nem volt ez másképpen a Vígszínházban sem, ahol sok évet eltöltöttem, és felidézve az akkor hallott különféle véleményeket, arra gondoltam: a pálya széléről bekiabálni a legkönnyebb. Oda kell menni a kezdőkörbe, és bele kell rúgni a labdába. Nem biztos, hogy rögtön gól lesz belőle, de legalább kipróbálhatja magát az ember.

Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója Forrás: Veszprémi Petőfi Színház

Volt arra vonatkozó terve, hogy ha nem Ön nyer, hogyan folytatja a pályáját?

Azt hiszem, rám tipikusan igaz, hogy ha bezárul egy ajtó, akkor kinyílik sok másik ablak. Miután a megkeresés előtt eszembe sem jutott a színházigazgatás, így valószínűleg „csak” színészként játszottam volna tovább, és folytattuk volna a Nagykovácsiban, addigi lakóhelyemen szervezett fesztiváljainkat, koncertjeinket, gazdag kulturális, összművészeti programsorozatunkat.

Milyen környezetbe érkezett, és melyek voltak az első impulzusai Veszprémben?

Tényleg úgy kerültem bele a színházigazgatásba, mint Pilátus a Krédóba, mondhatni, zöldfülűként. Megkérdeztem a volt piarista évfolyamtársamat, aki egy ideig tartományfőnöke is volt a rendnek, hogy mit gondol a legfontosabb értéknek, ha elkezdem a munkát. Azt felelte, hogy maradjak önmagam, és ne próbáljak meg más lenni. Budapesten születtem, ott is nőttem fel, fővárosi színházakban játszottam, ahol gyökeresen másképp kell színházat csinálni, mint vidéken. Más szempontrendszert igényel a műsor teljes kialakítása, a közönséggel való kapcsolattartás, mivel itt nem egy kétmilliós fővárosban élünk, hanem egy hatvanezres megyeszékhelyen, ahol ráadásul egy másik, magánszínház is található. A közös munka jól működött Eperjes Károllyal az első időszakban, kikérte a véleményemet, és hallgatott rám. Ugyanakkor azt is meg kellett értenem, hogy az ő útjai gazdagabbak.

Oberfrank Pál Dr. David Mortimore szerepében a Család ellen nincs orvosság című előadásban Forrás: Veszprémi Petőfi Színház

Milyen színházat akart csinálni?

A legjobban azt a koncepciót próbáltam megerősíteni, amelyet jelmondatunkban úgy próbáltunk kifejezni: közösségben a közönséggel, tehát népszínházat jelent, a maga ismérveivel. Minden műfajban szükséges alkotni, úgy, hogy minél több ember látogassa az előadásainkat, hiszen az ő adófizető forintjukból működünk. Mindemellett azt is be kell látnunk, hogy néha olyan, egyébként nagyon kedves darabot is műsorra kell tűznünk, amelyre színészként azt mondhatnám: nem feltétlenül ezért választottam ezt a hivatást. Amikor a főiskolára jártam, Csehovval, Molière-rel, kortárs magyar darabokkal foglalkoztunk, de Veszprémben jó húszezer bérletesben kell gondolkozni. Lehet, lenne igény Csehovra, de nem évi kilenc-tízezer ember számára. El kellett döntenem, hogy a nagyközönségnek csinálok színházat.

A kettő együtt elképzelhetetlen? Több játszóhelyük is van, a szűkebb befogadó képességű Latinovits-Bujtor Játékszín nem lehetne alkalmas a hazai, egyetemes és kortárs drámairodalom a vidéki értelmiséget is bizonyára foglalkoztató darabjaiból a jelenleginél bővebb merítéshez? Azért is kérdezem ezt, mert a tavaly októberi Gyurkovics Tibor Nagyvizit bemutatójuk nem volt sikertelenebb a többi előadásuknál.

Gyurkovicsnak nagy respektje van a városban, hiszen még játszott is Veszprémben. Egyébként mielőtt ide érkeztem, több kísérlet is volt arra, hogy „neveljék” a közönséget, de akkorát buktak, mint a ház. Erre ez a szerethető, de egyben sokszor rendkívül határozott közönség nincs rászorulva. Volt egy hősi korszaka a veszprémi színháznak, de ahhoz, hogy megértsük, miért úgy igazgatom a színházat, ahogyan ma működik, gondolatban vissza kell tekernünk az idő kerekét. A XIX. század végén a polgárosodás hatására elindult egy színházépítési program Magyarországon, amely Veszprémbe 1908-ban érkezett meg a Medgyaszay István által tervezett épülettel. Bálterem, mozi és színház is volt egyben. A háború után felújították, 1961-től önálló társulattal működik, az onnantól induló szép időszak a hetvenes-nyolcvanas években teljesedett ki igazán, mert a szocializmusban próbakő volt ez a hely. Itt mutatták be Csurka, Páskándi, Illyés, Németh László, Gyurkovics darabjait, és a közönség is kiművelődött, hiszen a legjobb előadásokat láthatta. Eljött Aczél elvtárs küldöttsége, megnézte az előadásokat, és ami „átment”, azt Pesten is bemutatták. A kérdésére válaszolva, valóban a Játékszín az a hely, ahol a kevesebb nézőt megmozgató, de nagyon igényes műfajokat is színre tudjuk vinni.

Oberfrank Pál John Keating szerepében a Holt költők társasága című előadásban Forrás: Veszprémi Petőfi Színház

A saját értékelése alapján miben nyújtott többet a második igazgatói ciklusa az elsőtől?

2010-ben, amikor meglehetősen nagy nyitottsággal idejöttem, megpróbáltam felmérni, hogy hogyan működik a színház. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy sok mindent megértsek, és az engem ért örömök mellett némi fájdalommal tapasztaltam meg azt a kihívást, hogy sokan sokféleképpen, és sokszor nem is a színház nyelvén gondolkodnak. Erre nem feltétlenül voltam felkészülve. Azt gondolom, sikerült olyan munkatársakat választani, élükön Kellerné Egresi Zsuzsanna igazgatóhelyettessel, akik egy közös irányba viszik a színházat. Inkább legyünk kevesebben, de tartsunk össze. Mára már több mint húszezer bérletesünk van, ami az irányváltást igazolja. 2015-től kezdve hatalmas részt vállalunk a város közösségi, mentális és lelki életében, két fesztivált is megalapítottunk, amelyeken keresztül szintén megszólítjuk a nézőket.

Ha a 2020-as évtől kezdődő időszakot nézzük, akkor melyek azok a főbb sarokpontok, amik az kiteljesíthetik az előző két ciklust?

A legnagyobb kihívás most a rekonstrukció. Olyan időszak következik, amikor meg kell menteni a közönségünket, és szeretnénk a fiatalokra is gondolni, amiben a Lázár Ervin Program sokat segíthet. Kisebb léptékű, de még nagyobb vonzerejű előadásokat kell majd létrehoznunk, hiszen az új játszóhelyünk kisebb lesz, mint a nagyszínházunk. Mire elérkezünk az Európai Kulturális Főváros évébe, 2023-ra meg kell erősítenünk Kárpát-medencei szinten is a nemzetközi kapcsolatainkat. Terveink szerint országos, és Kárpát-medencei színházi találkozót szervezünk, amelyhez nemzetközi kamaraszínházi vendégelőadások is csatlakoznak majd. Jelenleg a Csíki Játékszínnel, és a csehországi Mosti Városi Színházzal kiválóan együttműködünk, de szeretnénk szlovák, német és francia partnerekkel is kooperálni. Mindezt pedig megkoronáznánk egy aktuális kérdésekkel foglalkozó színházelméleti konferenciával. Fontosnak tartom, hogy a színházunk reflektáljon a szakmában és a társadalomban végbemenő változásokra.

Hogyan reagálhat a színház a társadalmi változásokra?

Semmiképpen sem úgy, hogy egyenlőségjelet tesz a társadalmi kérdések és a napi, aktuálpolitikai célok közé. Érhetetlen módon bizonyos szakmai körökben tetten érhető egyfajta bizalmatlanság, annak ellenére, hogy a kultúrára fordított pénz önkormányzati és állam szinten soha nem látott méreteket öltött, és világszinten is jelentős. Ebből senki nem maradt ki, mert teljesen független a képviselt értékektől és ideológiától. Mindenki megkapta, egyes esetekben a többszörösét is annak, mint ami a költségvetése volt korábban, és biztonsággal, kiszámíthatóan, évekre előre tervezve működhet úgy, hogy közben szabadon alkothat. Senki nem szól bele abba, hogy melyik szerzőtől milyen darabot választ, kit kér föl rendezni és hogyan fogalmaz az előadás, még akkor sem, ha olykor kifejezetten sértő az, ami a színpadon megjelenik. A függetlenek is megkapják a pénzüket. Ennek ellenére azt tapasztalom, hogy a szakma képviselői közül néhányan megtagadják a véleménycsere lehetőségét, ami pedig az utóbbi években már kezdett kiteljesedni. Nem fordulhat elő például, hogy egy több évtizede a pályán lévő színművészt, színházigazgatót nyilvánosan kigúnyoljon ugyanazon szakma képviselője, mert olyan mélységbe taszítja a szakmai közélet párbeszédének a színvonalát, amit senki sem engedhet meg magának. Ez nagyon messze áll az európai viselkedési normáktól. Sajnos elkövettük és sorozatosan elkövetjük azt a hibát, hogy hallgatunk, és udvariasan megvárjuk, hogy „majd ez is elmúlik”. Nagyon úgy tűnik, hogy ez a hozzáállás nem vált be. A bennünket ért állandó lenézés és fölényeskedés elfogadásának a korszaka lejárt.

Oberfrank Pál Raymond Babbitt szerepében az Esőember című előadásban Forrás: Veszprémi Petőfi Színház

Ennek az egyik megnyilvánulása az új kultúrtörvény és az új NAT?

Azt gondolom, hogy harminc év elteltével végre határozottnak kell lenni, ha már eddig nem sikerült. Számos olyan szervezet fogalmazott meg ellenvéleményt és kritikát az új kultúrtörvénnyel és az új NAT-tal kapcsolatban a többség látszatát keltve, akik a rendszerváltás előtt vagy rendszerváltás óta eltelt néhány évben alakítói lehettek a magyar közoktatásnak. Nyilván nem értek az oktatáshoz, hiszen más a hivatásom. Viszont szinte az összes iskolaigazgató és pedagógus, akivel alkalmam nyílt beszélni a fentiekről, egyetértett abban, hogy nagyszerű anyag, és végre valóban nemzeti lesz az alaptantervünk. S miért ne lenne az?... Nem kell messzire menni, nézzük meg a horvátokat, a szerbeket, a franciákat, a briteket, vagy a németeket. A saját zászlójuk, identitásuk, történelmük, irodalmuk számukra szent és csodálatos dolgok. Nekünk, magyaroknak minden okunk megvan arra, hogy büszkék legyünk, mert tehetséges nemzet vagyunk, heroikus küzdelmet folytattunk az elmúlt több mint ezer évben, történelmi szerepünket pedig az egész világban elismerik. De ahhoz, hogy mindezt hosszú távon meg is tartsuk, közösségi cselekvésre van szükség. Nem szeretnék megbántani senkit, de azt gondolom, hogy a nemzeti oldalon sokan szépen hátra dőltek, mert úgy vélték, hogy a Kormány majd úgyis megoldja az éppen adódó helyzetet, és nincs más dolguk, mint élvezni a kikapart gesztenyét. Természetesen, amikor kell, akkor majd együtt kimegyünk a Kossuth térre, vagy bárhová, de ennél több dolgunk nincsen, gondolják. Ez hatalmas tévedés! Mindenkinek a saját kisközösségében kell cselekednie. Korábbi személyes élményem, hogy amikor egy templomot ki kell takarítani, nem lehet a plébánost magára hagyni. Folyamatos aktivitás szükséges ahhoz, hogy egyre megerősödjünk.

Említette a segítségnyújtás, és az aktivitás jelentőségét. Térjünk vissza ismét a Veszprémi Petőfi Színházhoz. Március 11-én kihirdették a veszélyhelyzetet, és a színházak is bezártak. Mi történt az elmúlt időszakban a társulattal, hogyan reflektáltak a megváltozott körülményekre?

Legfontosabbnak a türelem és az egymás iránti megértés képességének elsajátítását tartom. Éppen Sírpiknik című bemutatónkat próbáltuk, amikor a bemutató előtt két nappal megjelent a veszélyhelyzetről szóló kormányrendelet. Szempillantás alatt fölfordult a napi működésünk és át kellett csoportosítani a feladatainkat is. Hiszek az élő színházban, ezért Maradj otthon – majd mi megyünk! című programunkkal a magyarországi színházak közül elsőként adtunk otthontartó szórakoztató zenés műsort a városunkban élőknek, akik ablakaikból és erkélyeikről figyelhették társulatunk tagjainak produkcióját. Nem állt meg az élet a színházban sem. Szintén elsőként szájmaszkvarrásba kezdtünk, ösztönözve budapesti és vidéki kollégáinkat, hogy csatlakozzanak hozzánk. Az általunk varrott maszkok száma már tízezer fölött jár. A Csolnoky Ferenc Kórház vezetésének, orvosainak iránymutatásával kiválasztott és a színház által a szükséges kiegészítőkkel együtt megvásárolt alapanyagból, a speciális, erős, fertőtleníthető textíliából készült maszkokat elsőként a veszprémi kórház orvosainak adtuk át, de elláttuk az Országos Mentőszolgálat Veszprémi Mentőállomását, a Farkasgyepűi Tüdőgyógyintézetet, a veszprémi gyógyszertárakat, védőnőket, háziorvosokat, az idősgondozásban részt vevő intézményeket valamint a veszprémi önkénteseket is. Óriási az érdeklődés a munkánk iránt, Porga Gyula, Veszprém polgármestere arra kért engem és Kellerné Egresi Zsuzsanna igazgatóhelyettest, hogy folytassuk a maszkok gyártását a veszprémi polgárok számára is. A fentieken túl Petőfi összes az összes petőfistől címmel online versmondóversenyt szerveztünk, húsvéthétfőn meglocsoltuk hölgy nézőinket a kamerán keresztül, és zenés műsorral kedveskedtünk nekik, Rendkívüli Petőfi Szalonunkat pedig szintén interneten láthatta a közönség, a sorozatot tervezetten folytatni fogjuk.

Oberfrank Pál Henry Higgins szerepében a My fair Lady című előadásban Forrás: Veszprémi Petőfi Színház

Igazgatói teendői mellett a Vidék Színházigazgatók Egyesületének elnöke. Nemrég a vidéki színházak színművész igazgatói közösen mondták el Reményik Sándor Egyszer talán majd mégis vége lesz című versét, a kezdeményezéshez a külhoni magyar nyelven játszó színházak színművész vezetői is csatlakoztak.

A koronavírus-járvány alapjaiban megváltoztatta mindannyiunk életét. Szándékaink, cselekedeteink, hosszú távú terveink, egymás felé tett lépéseink jó időre megtorpantak, vidéki és külhoni közösségeinkben, kulturális intézményeinkben, színházainkban néhány hónapja még természetesnek hitt, egymásnak örvendő, ösztönösen kézfogásra nyújtott karjaink most nem érhetik el egymást. Beszűkült, és egyben kitágult a bennünket körülvevő, megváltozott tér, ezért a vidéki színházak színművész igazgatóival, olasz kollégáinkhoz szegődve, szakmai közösségi összefogással készítettük el videónkat a magyar költészet napja alkalmából, reflektálva a mindannyiunkat érintő embert próbáló időszakra, a koronavírus-járványra. Nagy öröm számunkra, hogy a külhoni magyar nyelven játszó színházak színművész vezetői is vállalták a közös versmondást. Hamarosan elindul honlapunk is, a www.videkiszinhazak.hu. Célunk, hogy a fővárosi és vidéki színházlátogató közönség számára is láthatóvá váljon a vidéki színházak értékalapú és értékteremtő közössége, és szélesebb körben értesüljenek minden olyan történésről, amely napjainkban érinti színházainkat, hosszabb távon pedig tájékozódjanak bemutatóinkról, programjainkról, vendégjátékainkról, a színházaink életében fontos eseményeinkről. A vidéki színházakról szóló híreinkkel, ajánlóinkkal, interjúinkkal, fényképes, videós összefoglalóinkkal, rövidebb-hosszabb cikkeinkkel, elemzéseinkkel és szakírásainkkal szeretnénk úgy tartalmában, mint vizualitásában minőségi megjelenési felületet teremteni a vidéki színházak számára. Beszélgetünk majd a színházvezetés mibenlétéről, eltöltünk egy-egy napot a vidéki színházaknál, megkérdezzük kiemelkedő alkotóinkat, színművészeinket, munkatársainkat, hogy mit gondolnak rendezéseikről, tervezéseikről, szerepeikről, szakmai, művészeti közéleti tevékenységükről. Szeretnénk bemutatni vidéki művészeinket is, akik bár magas nívón végzik munkájukat, eddig mégsem jutottak méltó megnyilatkozási lehetőséghez. Mindemellett pedig pályázati ajánlóval és más, a honlapon kizárólag a vidéki színházak számára igénybe vehető online kulturális innovációval, egy, a honlap keretei között működő zárt piactérrel, díszletek, jelmezek, kellékek cseréjének lehetőségével elősegítenénk a vidéki színházak közötti kapcsolatok elmélyítését. Közös érdekünk, hogy az egyre formálódó körülmények között is fölmutassuk a színházak összetartozását, egymás iránti tiszteletünket, figyelmünket, törődésünket és tenni akarásunkat. Fontos, hogy minduntalan láthatóvá tegyük: tudunk egymásról, nem hagytuk el a másikat, sőt, a magunk eszközeivel hitet, reményt, szellemi táplálékot és biztatást szeretnénk nyújtani egymásnak és a közönségnek.