Egyetlen kivétellel (Mario) mind a hat Maserati fivér igazi benzinvérű volt, Carlo például már a századforduló előtt maga konstruálta motorral versenyzett, illetve Fiat tesztpilótaként dolgozott, Bindo pedig az Isotta Fraschini képviseletében Argentínában is tevékenykedett. Történetünk kulcsfigurája Alfieri, a tehetséges konstruktőr volt, aki 1914-ben önálló szerelőműhelyt alapított Bolognában, lényegében megalapítva a márkát. A második világháború után két másik testvérével (Ernesto és Ettore) folytatta a motorsporton alapuló munkát, és '26-ban önálló versenyautóval állt rajthoz.
Miután hat évvel később a többszörös futamgyőztes Alfieri Maserati egy balesetben életét vesztette, a cég Modenába költözött, és egyre jelentősebb tényezővé vált a versenysportban, igaz, a családi tulajdont egy helyi nagytőkés, Adolfo Orsi vette át.
Igazi fénykora volt a Forma-1 istállónak az ötvenes évek, 1957-ben Juan Manuel Fangio elhódította a Maseratival a bajnoki címet.
Ugyanebben az évben a Mille Miglián tömegszerencsétlenség történt, ettől kezdve a cég (főleg anyagi okokból) lényegében felfüggesztette a versenyzést, és az utcai autók gyártása felé fordult.
Első szériakupéját, a 3500 GT-t 1957-ben mutatta be (a tíz évvel korábbi A6-ból csak 59 darab készült kezdetleges körülmények között), és 2000 darab talált belőle gazdára. Ezután Omer Orsi vezényletével fokozatosan bővült a paletta (5000 GT, Quattroporte I. limuzin, Sebring, Mistral, illetve a gyönyörű Ghibli). Ekkoriban a Maserati valódi harcot vívott a tehetős vásárlókért a Modena húsz kilométeres körzetében működő másik két rivális gyártóval, a Ferrarival és a '63-ban alapított Lamborhginivel, a meglehetősen egyszerű futóművek ellenére gyors és stílusos sportkocsikat kínálva.
1968-tól a Citroën tulajdonában volt a márka, ekkoriban jól ment az üzlet, megháromszorozódott az alkalmazottak száma, olyan ikonikus modelleket forgalmaztak, mint a Bora, a nemrég tesztelt Merak és a Khamsin. Aztán a sikeres korszaknak az 1973-as olajválság után vége szakadt, ami két évvel később csődöt eredményezett. Alejandro De Tomaso vette át az irányítást, aki költségcsökkentést hajtott végre, és a '80-as években olyan jellegzetesen szögletes, erős, de minőség és megbízhatóság terén sokszor kétes kocsikat dobott piacra, mint a Quattroporte III., a Ghibli II vagy a Biturbo.
De Tomaso 1993-ban adta el 51 százalékos részvénycsomagját a Fiatnak. Az akkor még ereje teljében lévő óriáscég jelentős összeget fektetett a Maseratiba, amelyet egy átstrukturálás után '97-től a szintén a tulajdonában álló Ferrari alá rendelt.
E korszak jelentős modelljei közé tartozik az 1998-as 3200 GT, valamint a 2003-ban bemutatott Quattroporte V.,
amelyekkel Amerikába is visszatértek. 2005-ben visszakerült a Maserati irányítása a Fiat konszernhez, ahol ezúttal az Alfa Romeo alá szervezték be a márkát, 11 évvel később pedig végleg meszűnt a maranellói kapcsolat: a Fiat-Chrysler csoport (FCA) eladta 90 százalékos részesedését a Ferrariban.
Így megnyílt a lehetőség a Maserati előtt, hogy saját fejlesztésű modellekkel kilépjen az ágaskodó ló árnyékából. Ma a Stellantis kötelékében működő cég Magyarországon is forgalmazza modelljeit, a csinos GranTurismo kupé mellett limuzinokat és SUV-okat kínál, akár plug-in hibrid vagy elektromos hajtással. Persze a sebességőrülteknek fontosabb, hogy az MC20-szal egy igazi szupersportkocsit is rajthoz állított a modenai márka. Nehéz meghatározni, melyik volt a márka igazi fénykora, de a '60-as évtized mindenképpen esélyes – onnan gyűjtöttünk csokorba néhány eredeti prospektusfotót.
Még több olvasnivaló a Retro Mobil januári számában: