Itt az ősz, beszéljünk egyenesen a gyászról

Mindjárt beköszönt a november, jó időszak lehet ez arra, hogy ránézzünk a veszteséghez fűződő viszonyainkra.

Lassan beköszönt életünkbe a nyirkos őszi idő és a lehangoló, mindent picit átvitt értelemben is homályossá és átláthatatlanná tévő hideg, ködös hajnalok és esték ideje. Közeledve az október végéhez, a boltok polcain már megvásárolhatóak a mécsesek, a virágárusoknál már elérhetőek a kisebb-nagyobb koszorúk. Akár foglalkoznánk vele tudatosan vagy sem, ez az időszak valamilyen módon mégis megteremti a helyzetet, melyben közelebb érezzük magunkat az elmúláshoz. A veszteségekről, a gyászról való tudás azonban a mai napig mítoszokkal és sablonokkal teli, melyek nehezítik, hogy tisztán lássuk az elmúláshoz való viszonyunkat, esetleg dolgozzunk a megrekedt gyászfolyamatokon.

Mindenkinek van egy élménye arról, amikor először találkozik a halállal, a veszteségekhez fűződő viszonyunk kialakulása azonban nem feltétlenül halálesettel kezdődik.

Amikor veszteségről vagy veszteségfeldolgozásról esik szó, a legelső asszociációk a halállal kapcsolatosak, pedig a veszteségek típusa sokféle lehet: elveszíthetünk lehetőségeket, a hitünket, a biztonságérzetünket, de a nagy változások, mint az „élet rendjének" számító normatív krízisek is magukban hordozzák a veszteséget és ehhez kapcsolódóan a gyász összetett érzelmi állapotát. Egy válás, egy szakítás, de akár egy költözés is tud olyan erős gyászreakciót kiváltani, amire az egyén nem is számított, a gyászhoz kapcsolódó mítoszai, az ezekből kialakult sémák azonban még annak a felismerését is nehezen hozzák el benne, hogy éppen gyászol.

Gyakori mítosz a gyásszal kapcsolatban, hogy ennek a bonyolult és összetett érzelmi „csomagnak" a megélése csak halál esetén érvényes. Az ilyen, korlátozó, érzéseket érvénytelenítő mítoszok azonban csak a gyászfolyamat megrekedéséhez vezetnek.

A gyásszal kapcsolatos mítoszaink nagy része korlátozzák az érzelmeinkhez való hozzáférést, ez pedig sokszor meg is jelenik a gyászoló legjobb szándékkal történő vigasztalásában.

A „Ne sírj" vagy „Ennek így kellett történnie" és az „Idővel jobb lesz" típusú mondatok mind érvénytelenítenek és valami olyasmi jelentéssel bírnak: „Nehéz látnom, hogy neked most rossz, úgy érzem mondanom kell valamit, ha már érzelmileg nem tudok melletted lenni ebben a helyzetben" – a gyászoló pedig ettől csak még mélyebben éli meg a magány fájdalmát.
Ahogy múlnak el körülöttünk a meleg ősz utolsó napsugarai, sokak életében akad hely a meglassulásnak, befelé figyelésnek, ez az időszak éppen ezért egy lehetőség is lehet arra, hogy megfigyeljük az elmúláshoz fűződő viszonyunkat, átgondoljuk a veszteségekről ismert mítoszainkat, felkutassuk a sokszor belső hanggá alakult, vigasztalónak szánt, de valójában nem segítő mondatokat. Ezek felkutatása már nagy első lépés lehet a megrekedt gyászfolyamatok feltárásához – aminek feldolgozását azonban senkinek nem kell egyedül végeznie.