Hitler-tanszék, tükörváros és Szputnyik

Szeretjük vagy sem, mostanra az irodalmi posztmodern hazánkban is kikerült az irodalmárok bűvköréből, és a közönség rajongására tart számot. Az utóbbi hetekben három olyan külföldi posztmodern mű is megjelent magyar fordításban, melyek nemzetközi hírnevét nézve nem is értjük, miért kellett ennyit várnunk a hazai kiadásra. A lényeg, hogy itt vannak, és ha most játszol velünk, egyiket-másikat akár meg is nyerheted!

Don DeLillo: Fehér zaj

Tartalom:
A Fehér zaj egy közel ötvenéves, ám egyre terebélyesedő problémát boncolgat: a fogyasztói társadalom minden észlelése, re- és interakciója csak a megjelenésre, a reprezentálásra összpontosít - a tartalom nem pusztán másodlagossá válik, hanem mint fogalom, egyszerűen jelentőségét - a fogyasztó gondolkodásmódja alapján tehát értelmét - veszti. A főhős, Jack Gladney a helyi egyetem Hitler-tanszékét vezeti, ám az intézet szemináriumai nem a nácizmussal és a holokauszttal kapcsolatosak, sokkal inkább történelmi ikonként, figuraként, társadalmi jelenségként közelítik meg a Führert. Ekképpen a regény saját dimenziójában az sem meglepő, hogy Gladney egyetemi kollégája, az önmagát New York-i zsidóként meghatározó Murray Siskind egyből kedvet kap az Elvis-tanszék megalapításához, mint ahogy az sem rendkívüli, hogy a városka lakói egy veszélyesnek tűnő gázmérgezés alkalmából leginkább amiatt aggódnak, hogy a tévé nem közvetíti személyesnek vélt tragédiájukat, és így tovább.

Mindemellett a regénynek nincs központi témája, mint ahogy az elbeszélésnek sincs lépésről lépésre követhető struktúrája. A gépesített társadalom kritikája mellé De Lillo becsempészett egy hatszereplős királydrámát is - két szülő, négy serdületlen gyermek felállásban -, hogy az Attiláról, Isten ostoráról, az antidepresszánsokról és számtalan másról szőtt mellékszálakat ne is említsük. Roppantul összetett, többszintes regénnyel van tehát dolgunk, amely könnyű szórakozás helyett feledhetetlen olvasási élményt ígér.

Kinek ajánljuk?
Ha gyakran tör ránk az érzés, hogy a bennünket körülölelő (körülzáró, ízlés dolga) társadalom teljesen megőrült, ez a könyv némi megnyugvást csempész majd a hétköznapokba - legalább abban biztosak lehetünk, hogy elveszettségünkben nem vagyunk teljesen egyedül. A Fehér zaj számtalan - a sokaság ellenére a karakterek a legapróbb részletekig kidolgozottak, jellemrajz alapján még a legjelentéktelenebb epizodista is lehetne főszereplő egy közepesen megírt regényben - szereplője közül egyedül a haladó gondolkodású Jack Gladney és túlhaladott gondolkodású kollégája, Murray Siskind értelmezi a környezetéből felszívott információkat. A többieknek pedig nemcsak mindegy, hanem láthatóan még jó is így.

Paul Karasik - David Mazzucchelli: Tükörváros

Tartalom:
Paul Auster formabontó első regénye, az Üvegváros a feldolgozhatatlan művek közé tartozik, lévén, hogy cselekménye alig fél bekezdés - a többi csupa olyan posztmodern trükk és csillogás, mely kizárólag az érzelmeinkre, a közérzetünkre hat. Ugyanakkor a posztmodernt folyamatosan izgatja a jel és a jelzett tartalom közötti kapcsolat, és bizony a társművészetek közötti átjárás sem idegen az irányzattól - így az Üvegváros képregényre adaptálását akár érdekes, hozzáértő irodalmi kísérletezésnek is tekinthetjük.

Mert bizony a Tükörváros nem szuperhősökkel megtűzdelt, gyermekeknek szánt olvasmány, még csak nem is színes, látványában lenyűgöző rajzfolyam, hanem egy szikár, befejezetlen kérdésekkel és felvetésekkel teletűzdelt graphic novel. Egy író kilép az életéből, mint egy rossz cipőből, valaki más lesz, akit ő sem ismer igazán. Eltéved New Yorkban, elvész egy kibogozhatatlan megbízásban, és végül eltűnik önmagában - ahogy az igekötők is finoman jelzik, folyamatosan távolodik valamitől.

Képregényrajongók körében a rajzoló, David Mazzucchelli neve korántsem ismeretlen, a Batman-legendát újraélesztő Első év című munkája még magyar fordításban is megjelent. A Tükörváros képkockáit a rajzoló hírneve ellenére könnyen érdektelennek, elnagyoltnak találhatjuk, hiszen ez esetben egyáltalán nem a formák és a részletek kidolgozása, a mozgás dinamikus ábrázolása, a gördülékeny, felpörgetett cselekmény vizuális támogatása volt a cél. Mazzucchelli láthatóan inkább a megfelelő képi motívumok fellelésére összpontosított, és ebben kifogástalan munkát végzett. Ha a képregény végiglapozása után erős lehangoltság vesz rajtunk erőt, netalán filozófiai síkról kezdjük vizsgálni saját és embertársaink jövés-menését a városban, akkor biztosak lehetünk benne: a képregény megtalált bennünket.

Kinek ajánljuk?
Elsősorban azoknak, akik számára a posztmodern nem elfajzott művészetet, elkorcsosult, deviáns alkotói látásmódot jelent, hanem egy lehetséges megoldást arra a gyomortájékon érzett szorításra, mely rendszerint egy hosszú nap magányos befejezésekor tör ránk. A Tükörváros egyúttal arra is jó apropó, hogy elkezdjünk Austert olvasni - a magyarul is teljes egészében hozzáférhető életmű egyik alapvetése szerint korunk leggyilkosabb kórokozója maga az egyedüllét, melyről olvasni akár lehet szórakoztató és gondolatébresztő élmény is.

Haruki Murakami: Szputnyik, szívecském

Tartalom:
Haruki Murakami különös figurája napjaink japán irodalmának: kortársaival szemben munkáit egyáltalán nem az izolált japán kultúra, a szépség és az esztétika megszállottjaként vergődő érzékeny japán lélek foglalkoztatja, csupán regényei alapján ugyanúgy gondolhatnánk európainak, mint dél-amerikainak. Nevét a sci-fi, a cyberpunk és a posztmodern szentháromságában született, magyarul is kiadott Világvége és a keményre főtt csodaország kapcsán ismerte meg a világ - William Gibson alapművével, a Neurománc-cal ellentétben nála a cyberpunk univerzum alapjai egyáltalán nem a technokrata Japán sajátosságaiban gyökereznek.

Hasonló talány a most magyar nyelven megjelent Szputnyik, szívecském című regénye is, hiszen a szerelem irodalmi megjelenítése visszatérő téma a kortárs japánok körében: a Nobel-díjas Kavabata Jaszunari szinte teljes életműve a férfi és a nő bonyolult kapcsolata körül vizsgálódik, de a másik nemzetközileg ismert íróóriás, Abe Kobó is gyakran nyúl regényeiben az életeket felperzselő szenvedély ábrázolásához. Haruki nyelvezetében, írói eszköztárában mégsem hazája mestereihez, a hagyományokhoz igazodott - a Szputnyik, szívecském-en az olasz pszichológiai realizmus, főként Moravia és Buzzati hatása érződik, de Haruki intertextuális utalásain keresztül ott kísért Kerouac, Joyce, sőt Fitzgerald szelleme is.

A regény egy leszbikus szerelem története - az érzékenységen túl azonban semmi jelentősége annak, hogy két nő szereti egymást. Az írónak készülő, jobbára azonban céltalanul tengődő huszonéves Szumire egy korosabb üzletasszony, Miu személyén keresztül tapasztalja meg először a szerelmet: a két nő több országon átívelő utazásra indul, hogy végül egy kis görög szigeten, kapcsolatuk beteljesedése után Szumire eltűnjön szem elől. Ezen a ponton a történet harmadik szereplője, az addig főként rezonőrként feltűnő narrátor, K is belép a történetbe, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az elbeszélés fonalát más viszi tovább.

Kinek ajánljuk?
Ha szeretjük az olyan regényeket, amelyek telítve vannak kulturális utalásokkal, fejtörőkkel, műveltségi feladványokkal, ennek ellenére mégis főként szórakoztatóak, kedvelni fogjuk ezt a könyvet. Ha Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regényét popkulturális párkapcsolati kézikönyvként fogadjuk el, akkor bátran kijelenthetjük: Haruki Murakami megírta az első irodalomtörténeti párkapcsolati kézikönyvet.