Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
1864. április 21-én született Erfurtban egy jogász végzettségű tisztviselő és egy francia hugenotta származású anya hét gyermeke közül a legidősebbként. Alfred öccse szintén szociológusként szerzett hírnevet. Szigorú morális elveket valló szülei a politika és a kultúra iránt is érdeklődtek,
házukban gyakran fordultak meg neves tudósok, művészek, politikusok.
Weber már tizenhárom évesen két esszével lepte meg szüleit, az általa unalmasnak tartott iskolai órákat pedig inkább olvasással töltötte.
Jogi tanulmányait 1882-ben Heidelbergben kezdte meg, emellett közgazdaságtant és középkori történelmi előadásokat is hallgatott, ezután a berlini és a göttingeni egyetemen tanult. 1886-ban tette le szakvizsgáját, doktorátusát 1889-ben szerezte jogtörténeti témájú disszertációjával, habilitációját pedig két évvel később, amelyet "A római agrártörténelem és jelentősége az alkotmány- és magánjog területén" címmel írta meg.
Max Weber a 20. század első éveitől betegsége miatt képtelen volt a rendszeres tanításra, kutatóként dolgozott tovább, amit azért tehetett meg, mert 1907-ben nagyobb összeget örökölt. Az első világháborúban egy ideig a heidelbergi katonai kórház igazgatójaként teljesített szolgálatot.
1918-ban a német fegyverszüneti bizottság tanácsadója volt, részt vállalt a német társadalmi berendezkedést a húszas években meghatározó weimari alkotmány megírásában is.
1918-tól ismét tanított, előbb Bécsben, majd Münchenben, ahol az első német szociológiai tanszéket is megalapította. Itt halt meg tüdőgyulladásban 1920. június 14-én, hatalmas művét, a Gazdaság és társadalmat csak halála után, 1922-ben adta ki özvegye.
1888-ban a német közgazdasági társaság, a Verein für Socialpolitik a "lengyel kérdés" - a külföldi paraszti munkaerő bevándorlása az iparosodott Németország keleti tartományaiba - vizsgálatával bízta meg. Weber, aki 1893-ban elvette unokatestvérét, Marianne Schnitger feminista írónőt, 1894-től Freiburgban,
1896-tól Heidelbergben kapta meg a közgazdaságtan egyetemi katedráját.
1903-ban az Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik szakfolyóirat egyik szerkesztője lett, itt közölte meghatározó cikkeit a társadalomtudományok "objektivitásáról" (1904), és folytatásokban ugyancsak itt jelent meg először legfontosabb könyve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (1904-1905) és szintén folytatásokban A világvallások gazdasági etikája (1915-1919) című műve.
Max Weber szerint a keleti és nyugati világ fejlődése között megmutatkozó rendkívüli különbségek oka a vallásban rejlik. Werner Sombarttal ellentétben, aki a zsidó vallásban látta a kapitalizmus egyik kiváltó okát, úgy vélekedett:
a protestáns etika az, amely a legközelebb esik a kapitalista szellemiséghez.
Weber meggyőződése volt, hogy a Nyugat és a Kelet különbségének mértékadó tudományos magyarázatához, mintegy előmunkálatként, rendszeres gazdaságelméletet, szociológiát, vallás- és jogtipológiát, sőt zeneelméletet kell kidolgozni - a Gazdaság és társadalom című hatalmas művében ezt kísérelte meg. A módszertani individualizmus híveként több száz szabatos fogalomból álló gondolati építményének alapfogalmául a társadalmi cselekvést választotta. Szerinte még a legbonyolultabb társadalmi képződményeket,
az államot, a törvényhozás intézményeit, a politikai pártokat is az egyéni cselekvésre visszavezetve kell meghatározni.
A társadalmi cselekvés fogalmát így definiálja: a résztvevők pontosan körülírható várakozással lépnek kapcsolatba egymással, meghatározott értelmet tulajdonítanak a másik cselekvésének, és a saját cselekvésük során igazodnak a másikhoz.
Szociológiáját megértő szociológiának nevezte, ami számos félreértésre adott okot, mert módszerének semmi köze a lélektanhoz, éppen ellenkezőleg, egy racionális cselekvéselmélet alapjait vetette meg.
Webernél a szabad versenyen nyugvó kapitalizmus világa varázstalanított, a varázs alól feloldott világ, ami azt jelenti, hogy még a legalaposabb történeti kutatásból sem deríthető ki a világtörténés értelme.
A társadalomtudományoknak ezért értékmentesnek kell lenniük,
azaz a tudósnak törekednie kell arra, hogy ne saját értékeszményeit vetítse a vizsgált tárgyba, mert a tények és az értékek világát - ezért a tény- és értékítéleteket is - áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól. Az értékítéletek nem vezethetők le a tényekből, de vizsgálhatók tudományosan - Weber nevéhez fűződnek a világnézet-elemzés eljárásai is.
Úgy vélte, a társadalomtudományoknak más típusú fogalmi eszközökre van szükségük, mint a természettudományoknak. Az ideáltípusok a valóság egyes jegyeit emelik ki, és úgy illesztik ellentmondás-mentes képbe, ahogy a valóságban nem fordulnak elő.
Nem arra szolgálnak, hogy leírják a valóságot,
hanem arra, hogy lehetővé tegyék a valósággal való egybevetést, a különbségek leírását és magyarázatát. Mint írta: "nem azért kutatunk, hogy elméleteket találjunk, hanem azért találunk ki elméleteket, hogy sikeresebben kutassunk".
(Forrás: MTI, MTVA Sajtóadatbank)
