Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„A vita nem mindenki számára jelenti ugyanazt. A kiművelt, higgadt elmék számára izgalmas játék, melynek célja az igazság feltárása, a kusza, fegyelmezetlen elmék számára csata, amit meg kell nyerni, még ha az igazság bele is pusztul" (Frank Carne)
A sokat idézett nyílt társadalomnak nincs jól körülhatárolt egzakt fogalma. Tágabb értelemben a hagyományos nemzetállami kereteket meghaladó multikulturális társadalmakat értik ez alatt, az olyan társadalmakat, amelyekben többfajta kultúra és identitás keveredik egymással előjogok nélkül.
„Nyitott társadalomban egyetlen vallás, egyetlen világnézet, életfelfogás, egyetlen kultúra sem törekedhet kizárólagosságra. Az autonómiáról szólva arra az alapvető jogunkra gondolunk, hogy magunk döntsük el, milyen meggyőződésekkel, milyen kulturális mintákkal azonosulunk, és milyen célok jegyében vezetjük életünket"- fogalmazta meg a nyílt társadalom legfontosabb ismérveit Kis János, liberális filozófus, a Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapítója, és első elnöke.
A nyílt társadalom teoretikusai szerint a különböző kulturális identitások képesek egy adott társadalmon belüli konfliktusmentes keveredésre,
sőt mi több, ezek egymást erősítve és színesítve új, a klasszikus nemzeti attribútumokat (közös múlt és nyelv, nemzeti illetve vallási alapú hagyományok és domináns kultúra) meghaladó értékeket hoznak létre. A puding próbája az evés – tartja a hagyományos közmondás, és amint látni fogjuk, a világban kibontakozó, eddig még soha nem tapasztalt új, paradigmaváltás-szerű folyamatok legalább is kérdésessé teszik a nyílt társadalom működésének ezt a fajta optimista megközelítést.
A nyílt társadalom legismertebb teoretikusai, R. N. Coudenhove-Kalergi gróf, a páneurópai gondolat atyja, valamint Sir Karl Rajmund Popper, osztrák származású angol filozófus – akitől a nyílt társadalom elnevezés származik -
a monolitikus nemzetállamokat tekintik a nyílt társadalom legfőbb akadályának,
és a nemzetállamra, mint a folyamatosan újratermelődő, és akár világháborúvá szélesedő nemzetközi konfliktusok potenciális forrására tekintenek.
Önként adódó kérdés, hogy vajon a nyílt társadalom ideológusai milyen megfontolásból gondolják az általuk vizionált fejlődés kerékkötőinek a nemzetállamiságot, és szerintük miért a nyílt társadalom jelenti a kizárólagos garanciát a világtörténelem további, nagyobb konfliktusoktól mentes fejlődésére? Az erre adandó választ abban a történelmi közegben kell keresnünk, amelyben a nyílt társadalom eszmeisége Coudenhove-Kalergi és Karl Popper fejében megfogant.
Az 1789-es francia forradalom nem csak a korabeli Európát rengette meg, hanem az ezt követő két évszázad történelmét is jelentős mértékben meghatározta.
A nemesi előjogok eltörlése, a törvény előtti egyenlőség, valamint az államhatalmi ágak Montesquieu gondolata szerint történt megosztása vetette el a 19. századi modern polgárosodás alapjait, ám ezzel szemben a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavát, az úgynevezett magasabb eszmeiség jegyében és véres erőszak árán megvalósítani akaró, 1793-tól kibontakozó jakobinus mozgalmat,
a 20. századi szovjet típusú bolsevizmus eszmei előfutárának kell tekintenünk.
A 19. századot a polgárosodás, és a modern értelemben vett nemzetállamok korának tekinthetjük. Az 1848-as forradalmak tovagyűrűző hatása, illetve az olasz, majd a német egység megvalósulása új európai nemzetállamok és erőegyensúly kialakuláshoz, valamint fél évszázadon át tartó békéhez vezetett.
A viszonylag hosszú, békés fejlődést biztosító, komoly fegyveres konfliktusok nélküli időszak, a „boldog békeévek" kora annak az újszerű diplomáciai gondolkodásmódnak volt köszönhető,
amelyet Otto von Bismarck német kancellár képviselt a legmarkánsabban.
A klasszikus „realpolitik" az egymástól eltérő nemzetállami-nagyhatalmi érdekek, konfliktusok háborúvá fajulását az erőegyensúly fenntartásával tudta elkerülni.
A reálpolitika „az ellenségem ellensége a barátom" elv alapján bármikor képes volt a meglévő szövetségi struktúrák megváltoztatásával, régi szövetségek felmondásával, illetve új szövetségek megkötésével a nagyhatalmi erőegyensúly („balance power") fenntartására. (Az európai történelmi találmánynak tekinthető klasszikus reálpolitika a nemzetállami és nagyhatalmi érdekek összhangjának megteremtésén és fenntartásán munkálkodott, kifejezetten érdek-, nem pedig értékalapú politizálással.
Az elmúlt másfél évtizedben az Európai Unió vezetése egyre inkább feladta a reálpolitikai megközelítést a külpolitikában, és e helyett az úgynevezett értékalapú politizálásra tért át.
Erre vezethető vissza, hogy a legújabb kihívásokra nem tud adekvát válaszokat adni,
mivel nem konkrét érdekek, hanem elvont értékek alapján akarja kezelni a felmerült problémákat.
A hosszú békének az 1914 júliusában kitört első világháború vetett véget, amely az egyetemes történelem legértelmetlenebb konfliktusaként egyáltalán nem lett volna szükségszerű esemény. A „nagy háború" egyszer és mindenkorra lezárta a hosszúra nyúlt 19. századot, a progresszív polgári fejlődés korszakát.
Az első világháború nemcsak Európa nagyhatalmi térképét rajzolta át: a világégést lezáró versailles-i békerendszer újabb nemzetállamok egész sorát hozta létre, elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom romjain. Egyébként a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchiát tekinthetjük az újkori történelem legelső modern regionális integrációs kísérletének.
A nyílt társadalom illetve a szupranacionális Európa szellemi előfutárai, Coudenhove-Kalergi gróf és Karl Popper gondolkodására az Osztrák-Magyar Monarchia, az első világégés után kialakuló diktatúrák illetve autoriter rendszerek, valamint a második világháború eseményei gyakoroltak meghatározó hatást. Különösen igaz ez a bécsi születésű, és fiatal éveit a Monarchiában leélő Karl Popperre.
Az első világháború sokkszerű élménye egy olyan biztonsági rendszer létrehozásának szükségességét vetette fel, amely képes megakadályozni az újabb háború veszélyével fenyegető nemzetközi konfliktusokat.
A versailles-i békekonferencián a kollektív biztonság politikai garantálására Woodrow Wilson amerikai elnök javaslatára fogadták el a Nemzetek Szövetsége (ismertebb nevén a Népszövetség) egyezségokmányát, amelynek az újabb világháború megakadályozása lett volna a legfőbb célja. Az 1919-ben 44 alapító állam részvételével létrehozott genfi székhelyű szervezet azonban sem az igazságtalan versailles-i béke szülte revansista, revizionista törekvéseket, sem pedig a második világháború kitörését nem tudta megakadályozni.
Coudenhove-Kalergi gróf, akinek édesapja az Osztrák-Magyar Monarchia diplomatája, anyja pedig egy ősi japán szamuráj család leszármazottja volt, merőben másként látta a tartós béke kérdését. Coudenhove-Kalergi szerint csak egy, a nemzetállamok felett álló szupranacionális világkormány lehet képes a kollektív biztonság, és a szabadságjogok garantálására.
Ennek jegyében 1922-ben Bécsben megalapította a Páneurópai Mozgalmat,
amely bevallottan az „Új Világrend" megteremtését tűzte ki céljául.
Coudenhove-Kalergi elképzelése szerint az „Új Világrend" vezető államai az Amerikai Egyesült Államok és a vele szövetséges, föderációt alkotó európai országok lennének, az új világrendet pedig a föderáció tagjai által megválasztott világkormány irányítaná. Az új világrendhez vezető első lépés Coudenhove-Kalergi teóriája alapján a föderális Európa, vagyis az Európai Egyesült Államok megteremtése.
A korszak híres közszereplői közül a páneurópai mozgalom támogatói között találjuk többek között Thomas Masaryk csehszlovák köztársasági elnököt, Eduard Benes külügyminisztert és későbbi csehszlovák államfőt, Léon Blumot,a francia baloldali népfrontkormány miniszterelnökét, vagy Aristide Briand francia miniszterelnököt.
Coudenhove-Kalergi széles néptömegeket soha meg nem érintő, párnázott klubajtók mögött szövögetett elitista mozgalmát Max Warburg, a dúsgazdag bankár anyagilag is támogatta.
A két világháború közötti időszakban a gróf által alapított mozgalom végig csak egy szűk értelmiségi elit mozgalma maradt, mindenfajta tömegbázis nélkül. Az 1930-as évek eszmeáramlatainak sodrásában – történelmi okokból – az európai nemzetek az egyén szintjéig bezárólag nacionalista irányvonalat követtek,
a kozmopolita nézetekhez pedig közömbösen, vagy egyenesen ellenségesen viszonyultak.
Coudenhove-Kalergi alapvető különbséget tett a harmincas évekre kiépült két nagy totalitárius rendszer, a náci Németország és a sztálini Szovjetunió között. Amíg a Szovjetunió - ideológiai alapon - szakított a hagyományos európai életformával illetve értékekkel, és ehelyett egy merőben új mesterséges értékrendet, valamint a „proletár" életformát vezette be központilag, addig a nácizmus és a fasizmus nem szakított ezekkel,
hanem a nemzeti öntudatot és nacionalizmust táplálva, fanatizált, kollektív nemzettudatot akart kialakítani.
Coudenhove-Kalergi szerint a fasizmus nem volt egyéb, mint a polgárságnak a rend, a fegyelem, és a tekintély hármas prioritásán alapuló konzervatív forradalma. Történetileg erre a felfogásra vezethető vissza mindaz az ellenérzés és félelem, amit a nyílt társadalom hívei a nemzettudat bármilyen megnyilvánulási formájával, illetve az ezt tápláló nemzeti hagyományokkal szemben tanúsítanak.
A második világháború után, 1951-ben Coudenhove-Kalergi újabb röpiratot publikált, amelyben azt fejtegette, hogy az európai nemzetállamokból egy, az Egyesült Államokhoz vagy a Svájci Államszövetséghez hasonló, szupranacionális központi vezetéssel rendelkező, föderalista államalakulatot kellene létrehozni, mivel ez jelentheti az egyetlen garanciát az európai kultúra, és értékek fennmaradására.
Coudenhove-Kalergi gróf nézetei napjainkban ismét felbukkannak a „több Európát" óhajtó politikai vezetők törekvéseiben.
Csakhogy amíg az európai közösség „alapító atyái" Schumann és Adenauer elképzelhetetlennek tartották az integrációt az európai kultúra fundamentumát alkotó zsidó-keresztény értékrend megőrzése nélkül, addig a nyílt társadalom hívei a valódi, keresztény alapú európai értékekre ugyanúgy tekintenek, mint a szerintük kártékony nemzettudatra.
Karl Popper, a tudományfilozófia megalapítója hasonló következtetésre jutott, mint Coudenhove-Kalergi. Popper politikai filozófiai gondolkodásának kialakulásában az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve e föderatív államalakulat felbomlása, a totális államok létrejötte, valamint a második világháború traumája bizonyult leginkább meghatározó élménynek.
Popper úgy tekintett a föderatív Monarchiára, mint ami egyaránt képes volt a többnemzetiségű birodalom államalkotó népei közti nemzeti ellentétek elsimítására, a polgári szabadságjogok, a törvény előtti egyenlőség, valamint a szekularizáció és az asszimiláció biztosítására. A helyén kialakult nemzetállamok, az 1920-as 30-as években egyre inkább autoriter rendszerekké váltak, amelyek saját nemzeti érdekeik szerint határozták meg identitásukat más államokkal, vagy mint a náci Németország, más népcsoportokkal szemben, elvetve ezzel egy újabb világméretű konfliktus magvát.
A második világháború okozta traumából kiindulva Popper - Coudenhove-Kalergi grófhoz hasonlóan -
arra a következtetésre jutott, hogy a tartós békét és az igazságosabb társadalmi viszonyokat csak a nemzetállamok meghaladásával, a nyílt vagy liberális társadalmi modell általánossá tételével lehet elérni.
Ennek fektette le elméleti alapjait az 1945-ben megjelent egyik legismertebb művében, a Nyílt társadalom és ellenségei (The Open Society and its Enemies) című könyvében. A nacionalizmus (nemzeti értékek) antitéziseként dolgozta ki a nyílt társadalom elméletét: a sokféleséget védelmezte az általa primitívnek és törzsi eredetűnek, politikailag pedig reakciósnak minősített nemzeti, etnikai, illetve vallási azonosságtudattal szemben.
„Az a gondolat, hogy léteznek olyan természetes egységek, mint a nemzetek vagy nyelvi, faji csoportok, teljes egészében fiktív" – vallja Karl Popper, nem sokat törődve a látható valósággal.
Nézetei megalapozásához az antik európai és ázsiai birodalmakra, valamint a Monarchia példájára hivatkozott,
amelyek rendkívül vegyes népcsoportokat tömörítettek egybe. Popper interpretálásában a nácizmus a nacionalizmus legfelső foka, egyben elkerülhetetlen, szükségszerű velejárója, ami miatt a második világháború után is fennmaradt nacionalizmus „megregulázása" elengedhetetlen feladat, és ez csak a nyílt társadalmak megteremtésével válik lehetővé a filozófus nézete szerint.
Popper e tézisével egyébként rögtön ellent is mond önmagának, hiszen a historicizmus kritikája éppen azon az axiómáján alapul, hogy a történelemi folyamatokban egyáltalán nincs eleve meghatározottság, azaz nem érvényesül a determinizmus.
A popperi nyílt társadalom alapvető jellemzője a kulturális hibriditás, amely fenyegetésként éli meg valamennyi zárt közösség létezését.
A globális világgazdaság kiépülésével párhuzamosan a nyílt társadalom víziója új, immár nem csak eszmetörténeti, hanem nagyon is valós politikai-ideológiai jelentőséget kapott. A globális gazdaság intenzív növekedéséhez ugyanis elkerülhetetlenné vált a nemzetgazdaságok védelmét biztosító protekcionista vámszabályok és pénzügyi szabályozók leépítése, a határok átjárhatóvá tétele a transznacionális vállalatok és pénzintézetek igényei szerint, pontosabban üzleti érdekeinek megfelelően.
A keleti blokk összeomlása és Oroszország átmeneti meggyengülése, középhatalommá süllyedése az 1990-es évek derekán azt a páratlannak tűnő lehetőséget villantotta fel, hogy a nyílt társadalom általános modellé tehető az egész kelet-közép-európai térségben. „Privatizáció, liberalizáció, dereguláció" – ez volt a kilencvenes évek „varázsreceptje" a kelet-közép-európai térség szovjet béklyóból kiszabadult új demokráciái, „éltanulói" számára.
1991-ben, a Szovjetunió összeomlásának évében Francis Fukuyama amerikai történész már egyenesen a történelem végét és a liberális társadalmi modell világméretű győzelmét vizionálta. A történelem menete azonban teljesen más fordulatot vett, mint ahogyan azt Fukuyama remélte.
Már 1993-ban, az átmenetileg egypólusúvá vált liberális nyugati világ eufórikus örömünnepének tetőpontján
egy roppant elgondolkodtató tanulmány jelent meg a Foreign Affairs, a rangos amerikai külügyi folyóirat hasábjain,
Samuel P. Huntington, a Harvard Egyetem politológiaprofesszorának tollából.
Az 1996-ban kibővített formában, könyvként is kiadott, „ A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása" című tanulmány Francis Fukuyama 1992-ben megjelent „A történelem vége és az utolsó ember" című könyvében megfogalmazott, a nyugati liberális világrend győzelmét és a liberalizmus primátusát meghirdető téziseire adott kritikai válasz. Huntington prognózisa szerint
a jövő nagy konfliktusai nem egy adott civilizációs körön belül, hanem az egymástól eltérő kultúrák között fognak kirobbanni.
A professzor úgy értékeli, hogy a globális kihívások, a túlnépesedés, az élelmezési és ivóvízválság, valamint a 20. században végig vezető szerepet játszott nyugati kultúrkör meggyengülése miatt, a 21. századot a civilizációk közötti konfliktusok fogják jellemezni.
Huntington kilenc nagy civilizációt különböztet meg egymástól,
amelyek közül a dél-amerikai kultúrkört tartja a leggyengébbnek, az iszlámot pedig a legagresszívebbnek.
Az erős vagy agresszív civilizációk - Huntington szerint az iszlám és a kínai a két legerősebb kultúrkör a civilizációk közül –
homogének és alapvetően ellenállóak a nyugati ideológiákkal szemben.
A nyílt társadalom teóriájának egyik legfontosabb alapvetése, a különböző kultúrák egy adott országon belüli békés keveredése illetve egymás mellett élése Huntington felfogása szerint fikció.
Az elmúlt években az Európa felé kibontakozó erőteljes migrációs hullám, valamint a bevándorlási célországok nagyvárosaiban fokozatosan kialakuló párhuzamos társadalmak szülte problémák mindenesetre erős kétséget ébresztenek a nyílt társadalom koncepciójának életképességét illetően.
.
