Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A közmegegyezés szerint, ha egy séf megjelenik a tévében, az legyen egy jó kis főzőműsor, ahol klassz recepteket ajánl, megmutat pár tippet, ötleteket ad bevásárláshoz és a heti menü összeállításához, vagy éppen ahhoz, hogy hogyan rántsuk ki a trappistát úgy, hogy ne folyjon bele az olajba a sajt. Na, ez az, ami már egyáltalán nem így van.
A komolyabb sztárséfek egyre izgalmasabb műsorokat csinálhatnak, vagy vehetnek részt bennük – és ezeknek gyakran már alig van közük a főzéshez.
Az unalomig ismételt példa Gordon Ramsay, aki szép számú reality show fő arcaként tette oda magát az elmúlt években, de ott van Anthony Bourdain, vagy, hogy az egyik legelső szupersztárt említsük: a 2009-ben elhunyt Keith Floyd.
Az ő műsoraik kapcsolódnak ugyan a gasztronómiához, de túl is lépnek a hagyományos kereteken – és tényleg nincs olyan messze az, amit Jimmy Kimmel vizionált az egyik show-jában: hogy Ramsay vagy valamelyik másik, hasonlóan médiakompatibilis pályatársa olyan szerepben tűnjön fel, mint például az American Idol zsűritagja.
Erre a sztárkultuszra játszanak rá az olyan műsorok is, mint a Top Chef. A 2006 óta futó műsorban profi séfek versenyeznek egymással, és a műsor által kapott nyilvánosságból később igen szép profitot tudnak realizálni: a show egyik szereplője, Leah Cohen később arról számolt be, hogy a vendégek egy része nem is a főztje, hanem a személye miatt keresi föl az éttermét, és a kritikák legalább annyira szólnak a személyének, mint a főztjének.
A régóta bevett rendszer szerint jelenleg ha valaki vacsorázna, akkor fölhívja az éttermet, asztalt foglal (vagy odamegy foglalás nélkül, reménykedve a szerencséjében) egy adott estére, elmegy (vagy nem), megvacsorázik, fizet, hazamegy.
Ha elterjed az a rendszer, amit egy-két helyen már komoly sikerrel próbálgatnak, akkor mindez a következőképpen fog kinézni: a vendég – koncertjegyhez hasonlóan – megrendeli a neten a vacsorajegyét az adott estére, kifizeti, elmegy, megvacsorázik, és távozik.
A vacsorajegyet 2011-ben próbálta ki Nick Kokonas, és azóta akadt pár követője. Kokonas a tematikus vacsoráit adta el ebben a formában, volt például olyan, amely August Escoffier Le Guide Culinaire című művét vette alapul, vagy amely az el Bulli étterem kínálata előtt tisztelgett. Egy jegyet 300 dollárért adott, amiben az ételsor mellett italok és a borravaló is benne voltak.
Ludovic Lefebvre Los Angeles-i bisztrójában csatlakozott ehhez a trendhez: vacsorájára száz dollár egy jegy, nincs à la carte, csak az a pár fogás, amit a séf készít. A jegyek pár perc alatt elkelnek a neten. A rendszer óriási előnye az eddig megszokott modellhez képest, hogy egyfelől nem kell tartani az éttermi helyeket befoglaló, majd el nem menő (az étterem számára tehát ráfizetéses) vendégektől, hiszen a vacsora már ki van fizetve. Jó azért is, mert előre lehet kalkulálni a vendégek számával. A vendégeknek pedig azért jó, mert semmilyen meglepetés érheti őket a fizetéskor, hiszen a vacsora árát előre kicsengették. Az egyetlen meglepetés az elvárttól elmaradó minőségű vacsora lehet – de hé: amikor megvesszük a koncertjegyet, akkor sem fogja semmi garantálni, hogy nem egy turnéja végén levő, fáradt, lusta produkciót fogunk látni.
Az imént emlegetett Kokonasnál van egyébként szezonbérlet is, mint minden tisztességes hangversenyteremben vagy operában, ebből tavaly decemberben hárommillió darabot adtak el pár óra alatt.
Aki olvasta Anthony Bourdain visszaemlékezéseit (A konyhafőnök vallomásai), emlékszik, milyen plasztikusan ecsetelte az akkor még csak a sztárság útjára lépő séf a konyhában egy este elfogyó kokain, amfetaminszármazékok és alkohol mennyiségét.
Ez itt nem a cuki Jamie Oliver vagy a tündibündi, faros Nigella Lawson terepe: főműsoridő előtt egy-két csíkot el kell tolni, hogy minden olajozottan menjen, közben is ki kell húzni pár utca nagyobb tisztaságú amfetamint, ha pedig lement az esti őrület, pár pohár whiskyvel megpróbálni lejönni, hogy legalább két óra alvást össze lehessen hozni, míg újra be kell jönni.
Aki Bourdaint olvasva azt gondolta, hogy ez nagyon klassz, de biztosan nem általános, annak van egy rossz hírünk (vagy jó – nézőpont kérdése, ugye): az iparági cuccozás szinte minden séfvallomásban megjelenik, ráadásul senki sem tartja ezt olyan különösebb tragédiának: ha jól funkcionál a junkie, és nem késik el a műszakról, vagy nem gyárt az átlagosnál több selejtet, és rendben van a mise en place, senkit nem fog zavarni, hogy bekészülve szuvidol valaki az állomásán.
Legfeljebb a felügyeleti szerveket.
Még maga Nigella, a harminc fölötti családanyák bálványa is beismerte, hogy rendszeresen kokózott – bár inkább szórakozásból, mint az éttermi konyhán menetrendszerű esti roham okozta stressz enyhítésére tolta, hiszen séfként sosem dolgozott.
És ha már itt tartunk, emlékezzünk meg tisztelettel a nagy Keith Floydról, aki 2009-ben itta át magát a túlvilágra.
