Végig sírtam a bankba menet – Liberace és a vakság összeesküvése

Nálunk is bemutatják majd Steven Soderbergh Behind the Candelabra című filmjét, melyben Michael Douglas Amerika legnagyobb showmanjét, Liberacét játssza. A név itthon jóval kevésbé ismert: Liberace abban az időszakban volt a legnépszerűbb, amikor Amerikából egy gombostű se juthatott el hozzánk, hát még a tévéműsorok. Számunkra a főleg Liberace magánéletére és utolsó tíz évére koncentráló film sem ad választ arra a kérdésre, hogy ki volt ez az elképesztő maskarákban járó ember, és hogyan lett ilyen sikeres?

Liberace, az ember

A Wladziu Valentino Liberace néven olasz apától és lengyel anyától származó zongorista csodagyerekként tűnt fel a két világháború közötti Amerikában. Példaképe a világhírű lengyel zongoravirtuóz, Paderewski, akivel később személyesen is megismerkedik, és az ő példáján felbuzdulva meri elhagyni a keresztnevét, és lesz simán Liberace („Liberácsinak” ejtve). Az akkor már élete végén járó Paderewskivel ellentétben azonban Liberace hamar kilép a klasszikus zenei keretek közül, és a negyvenes években már keresett fellépő éjszakai lokálokban is.

Liberacét nem elégíti ki, hogy koncertzongoristaként járja a világot, sokkal nagyobb közönséget szeretne megszólítani. Ehhez nyújt segítséget a tévé, amelynek az egyik első nagy sztárja lett az ötvenes években: a rock and roll előtti pár évben ő lett a háziasszonyok kedvence, sőt az idősebb korosztály számára Elvis és Buddy Holly feltűnése után is ő maradt a favorit. Utóbbiak még sehol sincsenek, amikor ő már iszonyatos összegeket keres: 1955-ben például 50 ezer dollárt kap hetente egy Las Vegas-i luxusszállodában, ami ma is szép pénznek számít, hát még akkor.

Forrás: Wikipedia/Allan Warren

Ő az első sztár, aki hónapokra leszerződik Las Vegasban, bőven Frank Sinatra, Dean Martin, Sammy Davis Jr., vagy éppen Elvis előtt. Liberace haláláig a konzervatív Amerika kedvence, aki haláláig büszke arra, hogy a közép-nyugati régióból kitörve valósította meg az amerikai álmot, és aki még a halála előtti évben, 1986-ban is három hét alatt tizennyolcszor tölti meg a New York-i Radio City Music Hall koncerttermet.

Liberace, a zenész

Liberace végig elképesztő kritikai ellenszélben építgette karrierjét, ám kritikusai általában elkövették azt a hibát, hogy zongoratudásába kötöttek bele. Ez azért volt téves irány, mert Liberace egyszerűen nem akart Horowitz vagy Rubinstein lenni, noha a képességei abszolút megvoltak ahhoz, hogy idővel belőle is ünnepelt zongoravirtuóz váljék. Ő azonban ennél jóval többet szeretett volna, mind pénzben, mind dicsőségben, és végül is a karrierje őt igazolta.

Ő maga úgy mesélte, hogy egyszer egy hangversenyén a közönség kérésére eljátszotta a korszak egyik nagy slágerét, a Three Little Fishies című blődlit (melyet a magyar tévénézők egy fogkrémreklámból is ismerhetnek), ami teljesen felrázta a közönséget. Miután pedig átlépi a klasszikus és a populáris zene közötti határvonalat, egyre bátrabban hozzá mer nyúlni a darabokhoz is: változtat a tempójukon, a klasszikus műveket szentimentálisabb stílusban játssza, és az általa unalmasnak vélt részeket egyszerűen kihagyja. Szívbaj nélkül a saját képére formálja akár a klasszikusokat is.

Az ifjú Liberace a negyvenes években

Szégyentelenül rámegy a giccsre, és bírálóit a később sokat idézett „végig sírtam a bankba menet” érvvel szereli le. Műsorába idővel minden belefér a klasszikus zongoraművek mellett: korabeli slágerek, boogie-woogie, filmzenék, ami jön. A zene azonban mindvégig másodlagos marad, hiszen a lényeg a show, és hogy a zeneileg nem éppen túlművelt közönség jól szórakozzon. Márpedig showmannek Liberace elsőrangú, és ennek szolgálatába állítja zenészi képességeit is, és a korabeli felvételek alapján bárki meggyőződhet róla, hogy a zongoratudása több mint megfelelő volt a show-hoz.

Liberace, a showman

„Én voltam az első, aki belenéztem a kamerába” – mondja a Liberacét alakító Michael Douglas a filmben, de ez csak egy kulcsmotívum a sok közül. Ugyanilyen fontos volt, amikor a zenész ráébredt, hogy a megjelenésében is különböznie kell az egyforma csokornyakkendőben és frakkban parádézó zongoraművészektől: áttért az egyedi – és az évek múltával egyre extrémebb – fellépőruhákra. Aki azt hiszi, hogy először Elvis Presley vett fel aranyozott öltönyt, az nézze meg Liberacét Las Vegas-i fellépésein az ötvenes évek közepén.

Később jöttek az olyan nyalánkságok, mint a sarkiróka-prémből készült, több méter hosszú palást, vagy akár egy zavarba ejtő forrónadrág (hozzá gyémántokkal kivarrt térdzokni), és persze nem érte be akármilyen zongorával sem: strasszokkal kirakott, tükörlapokkal borított hangszerek elé ült le a színpadon, ahová egy idő után egy Rolls-Royce vitte ki. Teljesen normálisnak gondolta, hogy túlzásokba esik: „Ne csak egy gyűrűt viselj, hanem mindjárt ötöt vagy hatot. Sokan kérdezik, hogyan tudok játszani ennyi gyűrűvel, mire mindig azt mondom: nagyon jól, köszönöm!” – írta az önéletrajzában. És minden koncerten ott az elmaradhatatlan gyertyatartó, amely idővel Liberace védjegye is lett.

Liberace bevonja a közönséget

Ám ennél is fontosabb, ahogy megtalálja a hangot a közönséggel: beszél a nézőkhöz, halálosan komolyan véve a szórakoztatást, és szükség szerint őket is bevonja a műsorba. Ugyanezt csinálja nagyban a tévéműsoraiban is, melyekkel valódi úttörő: fénykorában, az ötvenes évek elején 30 millióan is nézik egy-egy műsorát. (A korabeli felvételek alapján kicsit olyan, mintha Korda Györgyöt kereszteznék Havasi Balázzsal.) Megnyerő modora és mosolya elképesztően sok rajongót hoz, tízezrével kapja hetente a leveleket női nézőitől. Nem csoda, hogy egészen a hetvenes évekig ő a világ legjobban fizetett előadója.

Liberace, a sztár

Miközben azonban az asszonyok rajonganak érte, a férjek már jóval kevésbé lelkesek. Liberace a korabeli humoristák kedvelt célpontja, a férfiak nem is értik, mit esznek a nők ezen a feminin, férfiatlan alakon: „Sok férfi érzi magát kellemetlenül, miközben Liberacét nézi, mert mindennek, amit csinál, túlságosan tartózkodó és aranyoska jellege van” – írta például az Inside nevű hollywoodi magazin 1954 októberében. A cikk már nem is túl burkoltan célozgat a zenész nemi beállítottságára, és valószínűsíti, hogy Liberace az anyjával fog élni haláláig.

Liberace egész életében vehemensen tagadja homoszexualitását, az ötvenes években pedig még perre is megy a sajtóban megjelent célozgatások miatt, és meg is nyeri a pereket. Ne feledjük, Nagy-Britanniában (itt volt a leghíresebb pere) az ötvenes években a homoszexualitás még bűncselekménynek számít. Másrészt Liberace a rajongótábora nagy részét elveszítette volna, ha kiderül, hogy valójában a férfiakhoz vonzódik – menedzserei ezért mindig találtak neki egy állítólagos női szerelmet (például a műkorcsolyázó Sonia Henie-t), akivel aztán valamiért nem jöhet össze a házasság.

Liberace, Las Vegas császára

Mindenesetre Liberace figyelmeztetőjelnek veszi ezeket az ügyeket, ezért az ötvenes évek végén jelentősen visszavesz a külsőségekből, igyekszik nem feltűnni annyira, és ettől nem függetlenül több éves hullámvölgy következik. Sőt, ’63-ban kis híján meghal vesebajban, ám innét visszatérve óriási energiával veti magát újra a munkába, és szisztematikusan építi újjá rajongói bázisát. Az évtized közepére régi fényében ragyog az újra excentrikus Liberace, aki minden eddiginél nagyobb túlzásokba esik, és ekkor jön el a már említett excentrikus jelmezek és ékszerek aranykora.

Liberace, a homoszexuális

Utólag nézve persze nehezen érthető, hogyan maradhatott ennyi ideig rejtve Liberace homoszexualitása. Egy amerikai újságíró egyenesen „a vakság összeesküvésének” nevezte, hogy a zenész főként negyvenévesnél idősebb, középosztálybeli vagy alsó-középosztálybeli nőkből álló közönsége nem volt hajlandó tudomásul venni a nyilvánvalót. Persze magukat a melegeket nem lehetett megtéveszteni: Elton John számára például Liberace volt az első nyilvánvalóan meleg férfi, akit a televízióban látni lehetett, és onnantól fogva a példaképe lett.

Miközben azonban Liberace olyanokat mondott nyilvánosan, hogy ellenzi a homoszexualitást, mert sérti a hagyományokat és társadalmat, nagyon is mélyre merült a promiszkuitásban. A film elsősorban ezt az oldalát mutatja meg, de még ebből sem derül ki, hogy az ötvenes években viszonya volt a korszak másik híres hollywoodi rejtőzködőjével, Rock Hudsonnal. Rendszerint azonban fiatal fiúkkal volt állandó kapcsolata - őket egy idő után mindig lecserélte egy másikra.

A Behind the Candelabra előzetese

Ilyen volt a film Matt Damon által alakított másik főszereplője, Scott Thorson is, aki tizenhét éves volt, amikor Liberace felfogadta sofőrjének és szeretőjének – mintegy negyven évvel volt fiatalabb a zenésznél. Liberace úgy próbálta megkerülni a kor erkölcsi-jogi normarendszerét, hogy adoptálta Thorsont, akinek egyszerre volt szeretője és apja, olyannyira, hogy arra is rábírta, hogy plasztikai műtéttel a saját fiatalkori önmagára emlékeztető vonásokat szabjanak neki.

A film Liberace haláláig követi kettejük kapcsolatát. Ekkor a menedzsmentje még egyszer utoljára megpróbálta megtéveszteni a világot, és még a halottkémi jelentésben is megpróbálták szívbajra változtatni a halál okát, pedig Liberace nyilvánvalóan AIDS következtében halt meg, ám ezt már nem tudták elkendőzni. Ennek ellenére Liberace még életében megnyílt emlékmúzeuma 2010-ig nagy érdeklődés közepette működött, akkor azonban a válság következményeként ideiglenesen bezárt. Ami Thorsont illeti, ő azóta sem találja a helyét: bár a Behind the Candelabra az ő visszaemlékezései alapján íródott, a film bemutatójára nem tudott elmenni, mert épp egy nevadai börtönben tölti büntetését, betörés és hitelkártyával való visszaélés miatt.