Olyan akartam lenni, mint Robert Plant, Freddie Mercury vagy Steven Tyler - James LaBrie a Quartnak

Dream Theater, budapest park, koncert, progresszív metal, James LaBrie
A Dream Theater budapesti koncertje a Budapest Parkban 2014. július 26-án.
Vágólapra másolva!
Kilencedik alkalommal járt Magyarországon a Dream Theater. A koncert előtt a frontemberrel, James LaBrie-vel beszélgettünk. A látványos vetítésekkel tarkított, monstre 3 órás koncerthez külön engedélyt kellett kérnie a Budapest Parknak, pedig még előzenekar sem volt és így is majdnem 23 óráig tartott a műsor. LaBrie szerint nincs is szükségük vendégre, előzenekarra, a rajongóik az ilyen hosszú bulikat szeretik és ezt is várják el a maximalizmusáról elhíresült bandától.
Vágólapra másolva!

Szinte minden turnétokkal jártatok eddig nálunk, úgy tűnik, szeretitek Magyarországot, de te hol szeretsz fellépni a legjobban? Arénákban, szabadtéri helyeken, fesztiválokon?

Én mindegyiket szeretem, mert mind más. A színházakban, kisebb klubokban fellépni sokkal intimebb, látod az emberek arcát, érzed az energiájukat. Nagyobb helyeken rengeteg ember van, ami hatalmas adrenalin löketet ad, és jó érzés, hogy annyi ember örül neked. Persze, az aktuális kedvemtől is függ, mert egy turné során sok érzelmi hullámhegy és -völgy adódhat. Ma itt vagyunk, ezen a helyen még sose játszottunk, de nagyon szép helynek tűnik és biztos vagyok benne, hogy jó buli lesz. Amit még a szabadtéri koncertekben bírok: nagyon szeretem nézni a naplementét a színpadról, miközben énekelek.

Interjú James LaBrievel a Dream Theater énekesével, az együttes budapesti koncertje előtt 2014. július 26-án. Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Milyen emlékeket őrzöl Magyarországról?

Minden show emlékezetes nálatok, mert a rajongók lelkesek, végig énekelnek, nagyon könnyű velük egy hullámhosszra kerülni. A konyhátok pedig remek, volt már alkalmunk kipróbálni néhány helyi ételt. Az emberek vendégszeretők és csodálatos, gazdag a történelmetek. Egyszóval szeretünk itt lenni, mindig jól érezzük magunkat.

Ezen a turnén minden állomáson 3 órát játszotok. Hogyan készülsz fel rá?

Sokat iszom és dohányzom! (nevet) Természetesen nem… napközben futok úgy 5 kilométert, nyújtok, edzek, aztán a hangomat kezdem bemelegíteni. Először halkan dúdolok, majd egyre hangosabban énekelek, amit az előbb te is hallhattál már kintről. Igyekszem lelazítani az arcizmaimat, és nagyokat ugrálok, hogy felpörgessem magam.

A Dream Theater budapesti koncertje a Budapest Parkban 2014. július 26-án. Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Számomra évek óta nagy kérdés, miért van az, hogy a régi nagyok játszanak 3 órát, a fiatalok meg épp, hogy két órát, de sokan csak másfelet. Persze tudom, nekik sokkal kevesebb számuk van, de szerinted mi még az oka?

Igen, az egyik fő ok ez, de a mi rajongóink is olyanok - szerintem -, hogy többet kívánnak. Komplex élményt, interakciót a zenekarral - ők a zenéért jönnek elsősorban, élvezni akarják és beleélni magukat. És ez akkor tud igazán jól megvalósulni, ha mi sokat játszunk. A mi rajongóinknak nincs szükségük igazán előzenekarra sem, ők minél több dalt szeretnének a mi katalógusunkból hallani. Persze rengeteg szuper új zenekar van, akik biztos szívesen játszanának előttünk és mi is velük, de ezzel nekünk lenne kevesebb időnk. Így csinálja pl. a Rush is. Szeretnénk minél többet adni a rajongóknak egy bulin, hogy újra el akarjanak jönni. Az újaknak viszont elég egy óra is, akár előzenekarként, mert így meg tudják ismertetni magukat az emberekkel. De minél régebb óta vagy a bizniszben, annál többet kell nyújtanod.

Említetted a Rush-t, akik ugyanúgy kanadaiak, mint te magad. Követed a kanadai zenei életet?

Nem nagyon, de a fiam és a lányom mindig mutogat nekem új bandákat, persze nem csak kanadaiakat. Ott van pl. a Nothing More, vagy Allen Stone, és egy csomó jó kis előadó. Sajnos van sok felfújt lufi is, akiket a rádiókban játszanak, és ha vezetés közben ezeket hallgatod, azt hiszed, ez a zene, pedig nem! Az a baj, hogy a tehetségek el tudnak veszni ezek között.

Interjú James LaBrievel a Dream Theater énekesével, az együttes budapesti koncertje után 2014. július 26-án. Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Dobosként kezdted gyerekkorodban – miért és hogy tértél át végleg az éneklésre?

Mindig is énekeltem. 5 évesen kezdtem dobolni, de mellette folyamatosan dolgoztam már az éneklésen, és az apukám mindig is támogatta. Persze örülök, hogy doboltam, mert nagyon jó ritmusérzéket adott és egy ilyen bandában, mint a Dream Theater, ez nagyon fontos. Természetesen jön a ritmus és nem kell rágörcsölnöm, ezt pedig a dobolásnak köszönhetem. De világ életemben tetszett az énekes-image, olyan akartam lenni, mint Robert Plant, Freddie Mercury vagy Steven Tyler. Szóval ez mindig benne volt a pakliban.

A Dream Theater budapesti koncertje a Budapest Parkban 2014. július 26-án. Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

1991-ben csatlakoztál a Dream Theaterhez, és nem sokkal utána a csapat betört a „Pull me under”-rel. Szerinted te voltál a hiányzó láncszem?

Ha az nem is, de volt benne szerepem talán. Ők már a belépésem előtt is fantasztikusak voltak, az én hangommal talán csak kialakult a végleges sound. De sokkal inkább úgy fogalmaznék, hogy jó volt az időzítés, szerencsésen egyben álltak a csillagok, hogy akkor találkoztunk.

Neked szólólemezeid is jelentek már meg, és sok mindenkivel dolgoztál együtt. Van-e olyan zenész vagy énekes, akivel még szeretnél, esetleg olyan stílus, amit szívesen kipróbálnál?

Én ebben a pillanatban is rengeteg fantasztikus zenésszel vagyok körülvéve. A szólózenekarom tagjai csodálatos zenészek egytől-egyig. És hát, a Dream Theaterben énekelek, mit is kívánhatnék többet? De már dolgozunk Arjen Lucassen: The Human Equation című albumának színpadra vitelén, ebből jövő szeptemberben lesz a tervek szerint 3 színházi előadás. Novemberben pedig Dél-Afrikában folytatódik a "Metal All Stars" turné, amihez szintén csatlakozom. De nagyon szeretnék a szóló projektemmel is turnézni hamarosan.

És hogy állnak a 13. Dream Theater lemez munkálatai?

Beszélgetünk már a koncepcióról, persze ezt nem fogom még neked elárulni (nevet). Kicsit más lesz az irány, de biztos vagyok benne, hogy a rajongók szeretni fogják.