Amíg a takaró ér, avagy egy operista se legyen vak

Magyar Állami Operaház Andrássy úti épülete.

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 253. LEVÉL   Drága Néném, ne haragudjon, hiába kapacitál, nem mennék bele a sokféle közlés, terv és ítélet konkrét ügyébe, amelytől legalábbis egy másik portál hangos. Nem hiányzom én e színes csapatból, akiktől a feltupírozott életrajzok és a lehetetlen nagyot mondások szomorú világa sem áll távol. De egy általános vonás, a finanszírozás kapcsán hadd írjak Önnek mégis valamit. Legalább Ön értse, ha már más nemigen kapiskálja.

Sok szó esik manapság arról, ki, hogyan fejlesztené a Magyar Állami Operaházat. Van, aki világszínvonalra vinné, más válságmenedzsmentet emleget, van, aki ezt, azt is egyszerre, ami különösen figyelemre méltó. Sztárkarmester, sztárrendező és sztárénekesek, de közben persze, a magyar kultúra és annak szereplői, alkotói a legfontosabbak. Jelszóvá vált sokak ajkán a „mennyiség helyett minőség" (mintha bárki bármikor hirdette volna ennek ellenkezőjét), ugyanakkor van, aki szerint a magyarok nem férnek hozzá előadásokhoz, kirekesztődnek azokból. Rengeteg a premier, mondják – hát, nem tudom, idén 5 egész estés nagytermi bemutatónk van több színpadunkon összesen, jövőre 6, akkor mit szólnak a vidéki színházak műsorához? Vagy Bécshez? New Yorkhoz? Van, aki szerint magas a helyár, mások meg emelnék – illetve, nem, rosszul írom: senki sem emelné, az nem néz ki jól.

És innentől döccennek a dolgok. Márpedig valamit muszáj lenne megérteni. Össze kell rakni a képet: a kormány nem tud idén béremelést adni, az OPERÁ-ban tavaly sem volt. Támogatást sem emelhet a minisztérium, ez világos. A közműárak durván megnőttek, minden más szolgáltatás is. A miniszter a magánmecenatúra és innovatív megoldások elindítását sürgeti: igaza van, de ehhez idő kell. Meg partner. A kulturális beruházások is leálltak: a Közlekedési Múzeum, amely bontása előtt a leglátogatottabb hazai kiállítóhely volt, még most sem tudni, pontosan hol, mikor, mennyiből épül (mi nagyon drukkolunk, hogy az Eiffel mellé jöjjenek az eredeti tervek szerint!), a hat éve bezárt Iparművészeti sem tud még készülni. Személy szerint egyik kedvenc projektem, a Biodóm is várja a sorsát, ahogy a Nemzeti Galéria sem indult még el. És nem az akarat vagy a tudás hiányzik, hanem van egy helyzet. Röviden: nincs több forrás – és ha lesz, akkor is könnyebb és egyértelműbb félbemaradt beruházásokat célba juttatni, ügyüket végre rendezni, és ezek pörgetik az ipart, mintsem működtetésre újabb és újabb pénzeket kisírni.

Tehát: a szűk esztendők jöttek el. Kizártnak gondolnám, hogy erről ne értesült volna bárki, aki a kultúrában tájékozottként tekint magára. Ráadásul egy apróság: jelenleg jogszabály szól arról, hogy leépítést sem hajthat végre az intézményrendszer. (Istenem, hányszor sütötte ránk a szakszervezet, hogy erre készülünk, aztán a számok mégis azt mondják: a 2012-es kötelező, horizontális leépítés 144-es vesztesége óta 500 munkatársat vettünk fel – de hát kellettek is a kollégák, nyílt az Erkel Színház és az Eiffel.)

Vegyük újra: tehát több állami forrás nem jöhet, viszont kevesebb kiadásunk sem lesz, csak több. Ekkor egyetlen kitörési pont létezik (és most lehetünk igazán büszkék magunkra legalább egy zárójelben, hogy van ilyenünk!), méghozzá: az aktivitás. Nekünk ugyanis van bevételünk, a teljes intézményi büdzsé harmadát képesek vagyunk beszedni. Egészen kis derék klub legnagyobb tagja vagyunk ezzel a magyar kultúrában. Tódul a közönség, hajlandóak magasabb árat is megfizetni, rajta vagyunk a turistatérképen, és amennyivel nehezebb eladni a mi műfajaikat egy musicalhez vagy habos bohózathoz képest, az opera és a balett nemzetek feletti jellege ilyenkor minket segít. (Szemben még egy ötcsillagos hotel is kinyit a nyáron a Drechsler palotában.) Ha okosan és serényen játszunk, akkor nehéz gazdasági helyzetből is kitörhetünk, magyararán: felszínen maradhatunk.

Miért írom ezt? Nos, a helyzet úgy fest az OPERÁ-ban, hogy az állami támogatásból kijön az 1.260 alkalmazott bére, járuléka és cafetériája, plusz az Örökös Tagok, Mesterművészek járandósága. A felette maradó összegből nagyságrendileg a három nagy közmű (áram, fűtés, víz/csatorna) kihozható volt eddig, 2022 ősze óta már értelemszerűem nincs így. Egyszerű leírni, mit kell imígyen finanszírozni a saját bevételből: közműveket, jogdíjakat, licenszeket, beszerzéseket, énekesi és karmesteri gázsit, alkotói, tervezői honoráriumot, díszlet- és jelmezgyártást, fuvarozást, esti szcenikai költséget és szolgáltatást, marketinget, állagmegóvást, beruházást.

Mert ha az alkalmazott kollégák fizetése megvan, önmagában e tény nem elég az intézmény működéséhez, hisz ekkor még csak otthon nézegetik a banki sms-t az átutalásról. Nincs próba és előadás, hisz fűtés és villany sincs, ha a saját bevétel nem lép a képletbe. Ugyanis előadások tartásához kell az iménti felsorolás, a rengeteg feltétel és annak finanszírozása. Hogy mindennek a fedezete meglegyen, jegy-, bérlet-, rendezvény- és áfabevétel kell. Színházi nyelvre lefordítva: játszani kell hozzá. Aki nem játszik, annak nincs bevétele, igaz, akkor költsége sincs – de elnézést, akkor miért létezik? Miért tol az állam belé 13.8 milliárd forintot?

A Magyar Állami Operaház Andrássy úti épülete Fotó: Szabó Gábor - Origo

Aki játszik, de olcsóbb helyárral, annak csökken a bevétele, tehát játszani is kevesebbet tud majd, amiből még kevesebb bevétel jön: ez a spirál lefelé húz, s közben a hozzáférést (a potenciális nézők számát) is csökkenti, miközben a filléres árakkal még feljebb veri az azután kielégítetlenül maradó érdeklődést. Ennek semmi értelme.

Eközben az Operaház, mióta egy éve újranyitottuk, sokkal magasabb árakon is jobban fut, mint előtte, ezért nem kevesebbet, hanem ellenkezőleg: többet kellene játszania, mert akkor több nézőt tud fogadni és értelemszerűen több lesz a bevétel is, amellyel a felsorolt működési tételeket és ingatlanokat keresztfinanszírozni leszünk képesek. Aki játszik, de sztárokkal növeli a napi kiadást, annak nem marad elegendő bevétele az esti költség felett, és megint veszélybe kerül a rezsi és minden más is. Aki pedig a kiadásokkal a helyárakat is növelné – nem olvastam még ilyet, de elméletileg egyéb külső forrás nélkül ez az egyensúlyi lehetőség maradna csak –, az nagyon bátor. Mi így is elmentünk a Magyarországon reális helyárak tetejéig, hiszen ezek a drága jegyek finanszírozzák a többiek kedvezményeit. Ha ez megborul, akkor sakk-matt.

Néném, operát-balettet játszani nem olcsó, mondhatnám a legdrágább dolog a frontális, élő előadóművészetben. Vannak leradírozhatatlan kiadásai a hatalmas humán erőforrás-igény miatt, és vannak bevételi korlátai egy adott cím, napszak, dátum, műfaj, játszóhely, szereposztás, közönség és produkció összefüggéseiben. Ősszel játszunk az Erkelben is: minden ottani János vitézt 2-2 db operaházi Rossini-előadás fog eltartani, közben az Eiffelben futó, természetesen full veszteséges, de humán befektetésként tekintett diákelőadásokat (Donizetti: A csengő, Puccini: [szkikki] 2.0) kettesével egy-egy operaházi Don Quixote-balett bevétele tartja majd életben. A következő havi operaházi Nabuccók és Spartacusok majd a szeptember-októberi rezsiszámlát egyenlítik ki az Eiffelben is, nyilván a saját esti költségeik felett. A likviditást és a cashflow-t a 60 napos kifizetés biztosítja, no és a jegyek-bérletek előre beszedett ára, utóbbiak eladottsága viszont a bérlethányad szerint csökkenti az eszmei bevétel teljesülését... Szóval, van itt változó elég, s ha ebbe a finoman rezgő rendszerbe új típusú és dimenziójú kiadást, netán kevesebb előadást és így kevesebb bevételt illesztene valaki, összedől az egész, jön a csőd.

Tehát, drága Néném, a jubiláns Petőfivel mondom: ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez. Vannak szép gondolatok, álmok, és van az ébredés. Ott a nagyon hasonló szisztémával, struktúrával működő Párizsi Opera 95 milliárdnyi eurója (=álom), és van a mi 19 milliárdos valóságunk. Meg ez a nehéz helyzet.

Persze, zavarhatnának más, kusza állítások is – pld. az Erkel Színházat nem zártuk be (ellenkezőleg, mi nyitottuk ki...), csak jelenleg nem tudjuk kifűteni, az Eiffel Műhelyház viszont nincs zárva, ajtaja sarkig tárva, csak a felnőtt előadások forrását ette fel a rezsiköltség, a családok, gyerekek, diákok viszont jöhetnek, és jönnek is –, de a legfontosabb mégis az, hogy a takaró hosszát lássuk. Hogy mindenki lássa, aki ezen a terepen mozdulna.

Én biztosan nem szeretnék olyan Magyar Állami Operaházat, amely nem a magyarokért, hanem a magyarok rovására, például valamilyen fontos egészségügyi vagy oktatási szolgáltatás, esetleg védelmi vagy energiaellátási kiadás forrásaival szemben kihisztizett plusz pénzből csiszolná fel magát néhány napig világszínvonal-színűre. A világszínvonal ugyanis ötszörös forrásigényt jelent, és full nemzetközi előadógárdát, tehát szembe megy a magyarok érdekével. Nem reális, sosem volt az, belátható időn belül esélye sincs, és mondom: talán értelme sem.

Mi a magyar állam operaháza vagyunk, édesgyermeke, amely miközben működteti életreflexeit és ösztönösen vágyik felfelé, nem lehet vak a „család" helyzetére. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Józan, demagógiamentes, felelősségteljes további gondolkodást kívánok mindenkinek!

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. április 2.