Herskó János filmrendező, aki "disszidált", miután Kádár János arra kérte: adjon filmszerepet Aczél Györgynek

Meghatározó filmkészítők sorát segítette a pályára, köztük a Mephistóval Oscar-díjat nyert Szabó Istvánt. Önmagát ironikusan az „utolsó sztálinista kultúrpolitikusnak” nevezte, de nem mentalitásra, hanem a hatalom központosítására utalva. Egy időben egyszerre volt vitatott filmrendező, reformpedagógus és a néhány nagyhatalmú „szocialista producer” egyike. Pártfogoltjaiért küzdve – akiket kizárólag tehetségük alapján választott ki – folyamatosan harcban állt azokkal, akik mentalitásuknál fogva voltak végletesen korlátoltak, ugyanakkor a hatalom mániákusai. Herskó János 1970-es, utolsó filmjében Dunába ölte filmbeli énjét, Gábor Miklóst. Ő maga pedig családjával együtt disszidált a Kádár-kori Magyarországról. Negyvennégy évesen, nyelvismeret nélkül azzal számolt: a vasfüggöny túlsó felén legfeljebb taxisofőr lehet. Végül a Svéd Filmművészeti Akadémia rektori pozíciójáig jutott. Tanulságokban bővelkedő élete még ma is szóba kerül olykor hivatása képviselői körében, ám a nagyközönség lassan elfelejti alakját. Sztankay Ádám írása.

Párbeszéd

Herskó János következő filmjét, a Párbeszéd-et – melynek Szabó István volt az első asszisztense – 1963-ban mutatták be.

Az amatőr Semjén Anita játszotta benne Barna Juditot, aki némiképp Herskó János alteregója volt, s akinek a sztori egy bizonyos pontján felróják kispolgári származását is.

Barna Judit koncentrációs táborból szabadulva ismeri meg a hithű kommunista Horváth Lászlót, akit Sinkovits Imre alakított. Házasodnak, együtt tanulnak, hisznek a szép jövőben. Lacit azonban 1950-ben koholt vádak alapján lecsukják. Judit az épülő Sztálinvárosban keres munkát, összejön a Sztankay István által megformált, elvhű Kocsis Sándorral. Sanyit az 56-os forradalom sodorja el Judit mellől. Lacit viszont a forradalom után rehabilitálják, csakhogy képtelenek újra összecsiszolódni Judittal. Ismét eltelik néhány év, már a hatvanas évek elején járunk, amikor Judit és Laci ismét találkoznak. Végül a múlttal megbékélve egy nagy, őszinte beszélgetésben elevenítik fel életük sorsfordító pillanatait.
Herskó előző filmje, a Két emelet boldogság azt sejteti: a rendező pár évvel korábban még nevetett a rendszer abszurdjain a Kádár-kor gyermekbetegségeiként magyarázva azokat. Ám a film néhány részlete azt is mutatta: Herskó szerint a gyermekbetegségekre is gyógyír kell, különben komoly szövődményekkel járhatnak.

A Párbeszéddel valójában gyógyírt ajánlott. Lett is nagy meglepetés.

A Párbeszédet is 1 millió 250 ezer ember nézte meg akkoriban, miközben

egyes kritikusok illusztratívnak és sematikusnak ítélték.

Mások úgy fogalmaztak: Herskó szándéka dicséretes, de lehetetlen vállalkozás olyan közelmúltbeli korszakokat filmre vinni, amelyekről még nem született hivatalos verdikt.
A film kapcsán országszerte vitadélutánokat tartanak, amelyeken Herskó is gyakran részt vesz. Karajkó János, a Petőfi Népe újságírója 1963. október 23-i cikkében idéz meg egy Baján lezajlott vitát:

Megdöbbentő értetlenségről árulkodott a pedagógusok egy részének viselkedése. Némelyikük már a vetítés közben tüntetőleg kivonult a nézőtérről. Azóta pedig elhíresztelték a városban, hogy a film nem egyéb, mint szocialista mezbe öltöztetett pornográf tákolmány, a szabad szerelem propagandáját látták benne, semmi mást. A legmerevebb ellenzők között jó néhány vezető pedagógust láthattunk. Hogyan lehetséges, hogy a pedagógusok éppen azt vették észre a filmben – s azt is eltúlozva, bátran állíthatjuk, hogy rosszindulatúan –, ami legkevésbé lényegbevágó benne, s észrevétlenül maradt a film igazi mondanivalója: egy történelmi kort demonstráló ember fejlődésének, küzdelmének, embersége megtartásáért folytatott harcának képe?

Budapest, 1963. február 27. A Párbeszéd című filmdrámát forgatják egy bérház függőfolyosóján. A film rendezője Herskó János, az operatőr Illés György Forrás: MTI/Hadas János

Herskó János egy orosházi vitán szögezte le:

Hőseim életéről, a magam gondolatairól akartam önökkel párbeszédet folytatni a vásznon. A filmben mondtam el, amit éreztem, s csak egy dologban ítéltem: ha egyszer lezuhanunk, akkor is meg kell tanulni repülni!

Szevasz, Vera

Herskó János a hatvanas évek vége felé a Bors című, első magyar tévésorozat néhány epizódját rendezi. A történet az illegális kommunista hős – a párton kívüli, már csak papi felmenői miatt is hívő görögkatolikus apám, Sztankay István játszotta –, Bors Máté kalandjait beszélte el. Részenként többmilliós nézőszám mellett.

Herskó János akkoriban már nyugati autóval jár, szép lakása van a budai hegyekben:

négyen lakják, 1959-ben született meg Herskóék második lánya, Judit. Ha kedve van, Herskó János családostól ülhet be bármelyik jobb budapesti étterembe; „piros Marlborót” szív – akár apám – elegáns szipkájából;

felesége, Anna olykor a kor legmenőbb divatszabójánál, Rotschild Kláránál készítteti ruháit.

1967-ben mozikba kerül Herskó János újabb nagyjátékfilmje, a Szevasz, Vera, amely egy tinédzserlány egy napját mutatja be. Van benne autóstop, KISZ építőtábor. Téesziroda hektikus, mégis kompromisszumokra hajlamos téeszelnökkel. Van benne Balaton, fiatalok, szerelem. Verát az amatőr Neményi Mari játszotta, aki a Kifulladásig Jean Sebergjére emlékeztet rövidre nyírt hajával, törékenységével, bájával, habitusával. Miként a film ritmusa is Truffaut filmjére hajaz.
Muhi Klára írta a filmről:

Herskó filmjében a szocializmus hétköznapjait nem félálomba ringatott, leszedált, elbutított, katonailag megszállt alattvalók lakják. (...) A Szevasz, Verában az emberek magától értetődően szolidárisak egymással.

A párbeszéd esélyéről lemondott Herskó János megmutatta: milyen lehetne a világ, ha az emberek szót értenének benne.

Másfelől a Szevasz, Vera felvetései a maguk sajátos módján azért konvergáltak a valósággal.

Neményi Mari és Herskó János Forrás: Herskó interjúkötet

Ügynökök, és akik csak mondták a magukét

Herskó János már akkor tudta, ki jelentett róla, amikor a Két emelet boldogság forgatókönyvén dolgozott.

Állandó alkotótársa, Bíró Zsuzsa berzenkedett a vígjátéki feladattól – ezért a hajdani illegális kommunista, majd a Kisgazdapárt ifjúsági tagozatának vezetője, az utóbb dramaturgnak állt Bencsik Imre szállt be a Két emelet boldogság forgatókönyvének elkészítésébe.
Egy nap Bencsik odabökte Herskónak: évek óta jelentéseket készít róla az államvédelemnek – hangsúlyozta, hogy csupa neutrálist –, de most már nincs semmi ötlete.

Megkérdezte: Mi lenne, ha végre Herskó is kitalálna valamit, amit jelenthetne róla?

Az önzésében is szolidáris kérés megérintette Herskót. Bencsik azt is elmesélte, hogy őt a Kisgazdákhoz tett kitérője miatt tartóztatták le még 1948-ban, majd Kistarcsára internálták, utóbb pedig beszervezték ügynöknek. Bencsik hozzátette: a szabadságnak ára van, és úgy általában is meg kell élni. Herskó János évtizedekkel később is empátiával idézte Bencsik történetét,

akit még annak halála előtt is felkeresett egy baráti vizit erejéig az exügynök rózsadombi lakásában, a kilencvenes évek elején.

Herskó János úgy vélte: Bencsik sorsa is bizonyítja, hogy nem mindig a fizetett ügynökök okozták a legtöbb kárt.
Herskó János azt mondta egyszer:

Ebben az országban – főleg a mi szakmánkban – az emberek állandóan jártatják a szájukat a másik háta mögött. Anno nem kellett mindenkit beszervezni, se megzsarolni, hanem futottak és mondták a magukét.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!