Jó ízlésű ember ma már nem olvas Kosztolányit?

kosztolányi
Vágólapra másolva!
Nem sok nyomot hagyott bennem egykori gimnáziumi irodalomtanárom, de egy kinyilatkoztatásszerű mondatára határozottan emlékszem az érettségit megelőző hónapokból: „Jó ízlésű ember ma már nem olvas Kosztolányi-verseket.”
Vágólapra másolva!

Hogy mondhat ekkora baromságot? – súgtam a barátnőmnek magamból kikelve. Piros levéltől vérző venyigék – ezt nevezi giccsnek? Vagy azt, hogy Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz, rőt esti láz? Vagy azt,hogy Ma semmi sincs. Ma minden emlék. Mi földre sújtott, lengve fölszáll?

Aztán eltelt néhány év, és – ha nem is értettem egyet vele –, de mindenesetre kezdtem megérteni a tanárnő kijelentését. Kosztolányi tényleg tele van cikis mondatokkal, üresen csilingelő rímekkel, szecessziós, semmitmondó ornamentikával. Csupa dallam és sanzon, ahogy Nemes Nagy Ágnes írta róla, slágerbe illő közhelyek – és mégis! Hogy a magyar költészet másik Dezsőjét, Tandorit idézzem: „A jó néhány nála nagyobb, intenzívebb, tökéletesebb magyar költő közt egy sincs, aki közelebb állna hozzánk.”

Nekem az egyetlen mondanivalóm az, hogy meghalok

Pedig ha valakitől, hát Kosztolányitól tökéletesen idegen a posztmodern bizalmatlansága a nyelv iránt. Kosztolányi hitt a szavakban, hitt a nyelvben, abban, hogy a világ, még az ember bonyolult belső világa is feltérképezhető verbálisan. Mégis, ha megkérdezzük a kortárs költőket-írókat, akár a legfiatalabb generáció tagjait, kik hatottak rájuk, szinte mindegyikük elsők között említi Kosztolányit.

Éjszaka tizenkettőig, egyik olvasott, írt vagy gépbe mondott Forrás: youtube

A versek Kosztolányija, és a prózák közül különösen az Esti Kornél Kosztolányija elevenen hat most is, a 21. század elején. „Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem azokat az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és nő viszonya, fajok harca stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok. Milyen fölösleges munkát végeznek szegények s milyen büszkék rá.” Talán ez a végletes személyesség lehet az oka, hogy szecessziós nyelve ellenére kortársunknak érezzük?

Az iskolával való dac fejleszti a talentumot

Kosztolányi Szabadkán született 1885. március 29-én. Apja a helyi főgimnázium matematika-fizika szakos tanára, később igazgatója volt, ami nem könnyítette meg a kamasz fiú dolgát. Talán ezért is tette fel magának a kérdést hatodikos gimnazistaként: „Vajon mi vezet jobban a nagysághoz, mi fejleszti ki jobban a talentumot, az iskola, vagy a vele való dac?”

Kosztolányi végül a dac mellett tette le voksát. Először azért rótták meg, mert március 15-én nem volt hajlandó iskolába menni („Nem mentem iskolába, mert nagyapám, aki negyvennyolcas honvéd volt, arra tanított, hogy ez a nap a legnagyobb ünnepek egyike.”), majd pedig az önképzőkört vezető tanárral veszett össze egy versfordításon annyira, hogy végül eltanácsolták a gimnáziumból.

Így került Szegedre, ahol – bizonyára szintén dacból – színjelesre érettségizett. Egyetemi diplomát mégsem szerzett. Egy évig a pesti egyetem magyar-német szakára járt, ahol Négyesy László professzor szemináriumán megismerkedett Babits Mihállyal és Juhász Gyulával, majd a bécsi egyetemre iratkozott be, de egy év múlva hazatért, és a Pesti Napló munkatársa lett.

Legendás barátjával, Karinthy Frigyessel egy hajókiránduláson Forrás: Picasa

Ha írt, mindig dohányoznia kellett

Első verseskötete, a Négy fal között 1907-ben jelent meg. Többnyire lelkes kritikákat kapott, egyedül Ady bírálta, amit Kosztlányi sosem bocsátott meg neki. Több cikket is írt később Adyról, a leghíresebb Az írástudatlanok árulása (1929) című, sok vihart kavart esszé-pamflet, amelyben időszerűtlennek és konvencionálisnak minősítette Ady költészetét, és még azt is megkérdőjelezte, tudott-e a költő rendesen magyarul.

Kosztolányi 1908-tól, a Nyugat indulásától a lap állandó szerzője volt Babits, Tóth Árpád, Karinthy, Füst Milán társaságában. 1910-ben jelent meg A szegény kisgyermek panaszai című versciklusa, amely meghozta számára az igazi sikert. Ekkor ismerkedett meg Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven novellákat, regényeket is publikált. 1913-ban házasodtak össze, egy fiuk született, Kosztolányi Ádám.

Harmos Ilona így írt férje napirendjéről: „Az uram reggel hat órakor ébredt. Hirtelenül, éberen és vidáman.[…] Hét órakor kérte a reggelijét. Ágyban reggelizett. Kis sötét kávét, szűrve, cukor nélkül, gyümölcsízt. Reggelizés után kiugrott az ágyból, könyvtárszobájába sietett, behozott onnan valami írást, amin éjjel dolgozott, és megkérdezte: Mondd, tetszik ez neked? Felolvasta, és háromszor-négyszer megkérdezte közben: Nem unod?”

„Délidőn, egy-másfél óra alatt beszáguldotta a várost. Boszorkányosan gyors volt. Pedig nem is mindig járt gépkocsin. Robogó villamosokra, autóbuszokra ugrott fel, örökösen abban a veszélyben, hogy valami baleset történik vele. […] Enni nagyon szeretett. A főzeléket lenézte. Leginkább csak húst evett, kenyeret és süteményt. Módszeresen ette az édességet, és erre jogot adott önmagának azzal a közhittel, hogy költőnek sok édességet kell ennie.”

A sok sütemény itt már meglátszott rajta, Kosztolányiék Tátraszéplakon Forrás: körkép.sk

„Ha írt, mindig dohányoznia kellett, időnként pipázásba is fogott, kis angol pipákat vásárolt[…] Később már csak cigarettát szítt. Délután sose ment el hazulról. Szerkesztőségbe nem járt, odahaza dolgozott. Írt, olvasott, gépbe mondott, ki-kijött a szobájából, a zongorához ült, eljátszott néhány ütem Schumannt, Beethovent, kért néhány „utolsó” kis sötét kávét[…] Éjszaka tizenkettőig, egyig olvasott, írt vagy gépbe mondott.”

Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél

A húszas évektől kezdve sorra jelentek meg máig népszerű regényei: a Nero, a véres költő, a húga alakját megidéző Pacsirta, az Aranysárkány, majd az Édes Anna, amelynek témáját felesége vetette fel. 1933-ban jelent meg az Esti Kornél novellafüzér, melynek főhőse Kosztolányi szabadabb, zabolátlanabb, nonkonformista énjének irodalmi kivetülése.

Ekkoriban fedezte fel magán a gégerák tüneteit. Ötvenedik születésnapján a Nyugatban köszöntötték kortársai, és megjelent Számadás című kötete. Megismerkedett Radákovich Máriával, élete utolsó nagy szerelmével, a Szeptemberi áhítat ihletőjével.

Állapota egyre romlott, több műtéten is átesett. 1936 elején Stockholmban is kezelték, de hangját teljesen elvesztette, az utolsó hónapokban már csak írásban tudott érintkezni környezetével. 1936. november 3-án halt meg Budapesten, decemberben a Nyugat különszámmal adózott emlékének.

Hadd álljon itt végül egy nagyon mai, szikár Kosztolányi-vers:

Ha negyvenéves...

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig

nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltűnődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.