Kiment a divatból a butaság - letölthető magyar elektronikus zenék

Kelemen Kabátban: Zajlik a világ videoklip

Hét letölthető magyar lemez és EP, az elektronikus zene különböző ágaból: vicces stadionhouse, okosan bulizni kívánó drum and bass, horrorba fordult Daft Punk, triphop, fura rap és még kísérletezés is van.

A Kelemen Kabátban ugye a Nyári Dallam eurodance novelty-slágerrel robbant be. Bár tudható, hogy a zenekarban komoly zenei szaktudással bíró tagok vannak (lásd ezt az interjúnkat), nekem azért nehezemre esett, izé, esztétikai alkotásként komolyan venni. Így voltam eleinte a 2013 vége felé megjelent, innen vagy innen letölthető Zajlik a világ háromszámos kislemezzel is. Pláne, hogy sajnos a szövegek megint nagyon viccesek, mármint tényleg mosolyogni tudok rajtuk, nem kényszeredetten húzogatni a számat. A Fesztivál stadionrockos-döngölős szám jól meg van csinálva, de igazán a Zajlik a világ stadionhouse-t váltó vuttyogós rapbetétje győzött meg: abban szuper hangok vannak. A Petőfi Sándorért is meg kellett küzdenem, de egy nagyon aktuális magyar rapsláger meghallgatása után rá kellett jönnöm, hogy ez a mókás kis semmiség típusú, danolgatós-slágeres ősrap sok-sok kört ráver a komoly magyar hiphopra. Szóval nem nekem szól, de azért örülnék, ha inkább ez lenne a magyar hiphop, house, stadionrock, mint az, ami. (RA)

A Mantra Porno háromszámos, innen letölthető Cukormáz EP-jén van egy drum and basses, egy dubstepes és egy szintidiszkós dal, vagy valami. Merthogy ezek a számok a következők akarnak lenni: bulis elektronikus zene + okos elektronikus zene + slágeres pop + igényes pop. Mi több, a Messze még elszálló pszichedéliát is magába olvasztana, a Holnapután pedig mintha Mondanivalóval is bírna. Végülis nem kizárt, hogy ezeket lehet mind egyszerre, de a Mantra Pornónak bizonyosan nem sikerült. Szétesnek és túlzsúfoltak a számok; nem elég karakteres az ének és a dallamvilág; nem üt, inkább fáraszt a megszólalás. Még a záró Starlite a legjobb, mert az mintha nem akarna több lenni táncikálós kis semmiségnél. (RA)

Az Adori Office név egy duót takar: a zenéért felelős Joó Gábor Cliponville OrkEstra néven zenél már évek óta (többször írtunk róla), most viszont Kánya Andrea énekesnővel alakította meg az Adori Office-t, melynek az első lemeze még tavaly októberben került fel a Bandcampre. Az együttes nemzetközi karrierben gondolkodik, idén már koncertezni is akarnak, és a rájuk hatással lévő előadók listája pedig a Joy Divisiontől Lykke Li-ig terjed. A legfontosabb hatás azonban a kilencvenes évek triphopja, Kánya Andrea pedig Beth Gibbons kicsit sérült és befordult, de a fülnek egyáltalán nem kellemetlen énekesnői világát idézi meg leginkább. Mivel azonban az alapok döntően elektropoposak, a hatások között szintén szereplő The Knife tűnik a legjobb párhuzamnak, pláne, hogy az Adori Office eszköztárában is fellelhető a lüktető, dinamikus szintialap, ugyanúgy, mint a kicsit misztikus, baljóslatú atmoszféra, még ha a svédek mélyebbre is jutnak a saját tudatalattijukba. A lemez hátránya is az lehet, hogy túl sokszor juthatnak az eszünkbe a fent említett előképek (elsősorban az énekről), de kiindulópontként abszolút rendben van a We Should Not Sing. Legközelebb pedig már egy eredetibb, bátrabb lemezt várunk az Adori Office-tól. (IB)

Nem sokat lehet tudni a Lazerpunk!-ról, elvileg egy budapesti srácot takar a név, aki képtelen elfogadni a kilencvenes évek végét, és állítása szerint retro-futurisztikus synthwave-et játszik. Ja, és szereti a régi videojátékokat, ami már a tavalyi, innen letölthető EP-je címében visszaköszön: Insert Coin. A számokban is sorra kapjuk a bevágott játékgépes hangmintákat, néha valami régi horrorfilmes részlettel karöltve, mindemellé pedig a Kavinsky-féle retrós francia electro jön. Az Insert Coin első két száma ezt agresszívabb, horrorisztikus irányból közelíti meg; kicsit olyan, mintha valami gonosz, ijesztgetős Daft Punk akarna lenni, vagy épp a tavalyi Neosignal-lemezről maradt volna le. Az ep másik fele pedig kicsit belassul, inkább egy baljósabb hangulatú videojáték aláfestő zenéjeként tudnám elképzelni. Ami még egészen kellemes is lenne, de nekem valahogy annyira egybefolyik a két utolsó tétel, hogy igazából csak az tűnt fel hallgatás közben, hogy úristen, milyen régóta szól ugyanaz. Ebből talán egy is elég lett volna, így a kifejezetten szórakoztató, veretős nyitáshoz képest elszürkül a háttérzenének való befejezés. (ÁD)

Sinus Node innen letölthető lemezén az instrumentális, elektronikus hiphop és a kísérletezőbb fajta elektronikus zene találkozik. Egyszerű, átlátható szintihangok játszanak egyszerű dallamokat vagy terülnek szét ambientesen; a ritmusok vagy a többé-kevésbé billegő hiphopból jönnek, vagy IDM-esen törnek; néha jelzésszerű, inkább hangulatfestő emberi hang is csatlakozik hozzájuk. Ezzel a kevés eszközzel Sinus Node sokszínű lemezt rakott össze. Vannak bólogatós, hiphoposabb számok, sőt, egészen lazák és szórakoztatók; a másik végen ott vannak a nyomottabb, sötétebb darabok; valamint azok, amelyek inkább a hangzás vagy a ritmika trükkjeire helyezik a hangsúlyt. Mindez tizenhárom, két-három perces számon keresztül leköti a figyelmet, főleg, hogy okos a felépítés, a lemez íve is. Egyben kíváncsivá is tesz: mennyi van még ebben a hangzásvilágban, hová lehet innen továbblépni. (RA)

Lanuk, aki egyben a Der Tanz basszusgitárosa is, elektronikus improvizációkból készített egy négyszámos EP-t, innen lehet letölteni, szép címe van: o(O. Elektronikus pulzálások húsz percben, különösebb fogódzók nélkül. Pedig egy részük emlékeztet a technóban használt szélsőségesebb hangokra, ámde nincs dob vagy más hasonló burzsuj dolgok - csak lézerek lődöznek vaktában az űrbe, ki tudja mire való gépezetek mormognak és zörmögnek, hangtömbök torlódnak egymásra és válnak szét. Ami pedig dallamszerűségnek tűnik, az addig modulálódik, míg végül csak valami távoli cincogás, majd zörgés marad belőle. Vagy össze sem bír állni, mert kicsi, ám úgy látszik, nagy hatalmú pattogások akadályozzák meg ebben. Satöbbi - ennyiből már ki kell derülnie, hogy valakit érdekel vagy menekül tőle. Ha érdekli, akkor nem fog csalódni: az o(O pompás szórakozás annak, aki tudja, hogy az ilyen zenére igenis lehet ezt mondani. (RA)

A Slamtelen művésznévre hallgató rapper itthon szokatlan, és nemzetközileg is kevesek által alkalmazott párosítást talált ki magának. Innen letölthető, Al-litera című 18 perces EP-jére a brazil Datashit gyártott alapokat, amelyek a szétszaggatott hiphoptól az IDM-en át a hipergyors drum and bassig, breakcore-ig mozognak; alig néhány, de szellemes szintihanggal, hangmintával (klasszikus vonósok, keleties fúvós, zongora, jazzrockos basszus, lézerek stb.). Slamtelen pedig azt a fajta nagyon irodalmi szöveget mondja rájuk, amit még olvasva is nehéz lenne követni: rímhalmok, szójátékok, alliterációk nagy halomban, talán még akrosztikon is van. Ez eléggé ízlés kérdése, az viszont sokkal biztosabban megállapítható, hogy Slamtelen ugyan érzi a ritmust, ügyesen illeszti a szanaszét törő alapokhoz - ámde nem jó rapper, inkább szövegmondó. Most nem akarok rapelméleti fejtegetésekbe kezdeni, de valami nehezen megfogható, alapvető dolog hiányzik belőle, ami a kettőt megkülönbözteti egymástól. Kár, mert sok minden megvan ahhoz, hogy ez jó legyen. (RA)